Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Elefántcsont-torony
2013. december 20. péntek, 11:49 | Aditi

Szia Csaesz!

Én is köszi a témát. Én is az elefántcsont toronyban vagyok. Tök jó, h írtál erről. Mert egyedül éreztem magam az élménnyel. Azt hittem, valami gyerekkori tévedésem, vagy visszatérés a Csipkerózsika-létbe (amiben felébredésemig bírtam tölteni az időt). Valóban nm tudok sokat kezdeni ezzel. De azért az álmaim árulkodnak. Talán a feldolgozásról szól ez az időszak. valamire mindenesetre biztosan való. Minden elcsendesült körülöttem. Nincs motivációm. Az egyedüllét sem bánt annyira mint azelőtt. de azért mégis. és pont úgy ahogy írtad, ki-ki kukucskálok ebből egy egy kicsi pillanatra, de az derül ki, h csak lerántódom. Oszt mászhatok vissza. Mert jobbat nem tudok.

Az utolsó kapcsolatom feldolgozni-valói után egyszer csak úgy éreztem, engem már csak az érdekel, akivel nincsenek ezek a felesleges dilemmák, aki nem bizonytalan, aki tudja mit akar, aki olyan, mint én.... stb. nehezen tudom ezt leírni, mert már arról is letettem, h bármilyen módon jellemzem azt a férfit, aki egyszer talán a társam lesz. nem is akarom. Ez csak egy érzés, az elefántcsont-torony, érdekes érzés. Védelem. olyan vagyok mint kislány koromban (igazi hercegnő). és azóta több az örömöm. Kicsit amolyan "megtaláltam végre magam" feeling. Miközben olykor meg eltűnődöm, nem csak a kicsi Editet találtam meg? hogy ezt is feldolgozzam? milyen gyerek voltam? Még az is lehet.

Tudatosan zárom le a kapcsolataimat, leveleket írogatok, beszélgetéseket szervezek. Működik. Örülnek neki a pasik. Másokkal is érzem ezt, amúgy. Igaz, a legutolsó kapcsolatom még tartogatott egy tesztet, amin sajnos még nem mentem át. Valamire még meg akar tanítani, most épp kicsit nehezen kezelem. De abban egészen biztos vagyok, hogy nem a folytatásról szól, hanem ugyanúgy a lezárásról, mint a többi. Ez még közel van, és bár azt hittem elengedtem, valamit mégsem, mert nem is tudja, de sikerült egy játszmába belekevernie. Már azon dolgozom, h kifele keveredjek belőle. és az elefántcsont-torony segít. Mászok vissza, lépcsőről lépcsőre. ott jó. Ott én lehetek. Ott nem kell kényszerem legyen, nem kell hogy lefogadjam mások kényszereit. ott bámulnak az epekedők (elég sokan vannak mostanság), de nagyjából a várárároknál fennakadva lógnak mind. És én nem megyek le már hozzájuk. Olyanra várok, aki fel tud mászni a lépcsőkön, pont mint én. Valami ilyesmi. Most csak a belső érzésről írtam. Még küzdök a Csipkerózsikával, aki álmában lement és kinyitotta a nagykaput, hadd jöjjenek be a várárokban elesettek, és begyógyítgatta a sebeiket, de már él bennem az érzés, az erős érzés egy másik helyről a tudatomban: a toronyszobáról. :)

Az az egy épkézláb dolog ugrott be egyszer, nem olyan régen, hogy lehet, h ez az állapot arról szól, hogy minden előző kapcsolatom egy olyan tudatossághoz kapcsolódott, amit már lényegében elhagytam. és el kell engednem, teljesen, a régi énemmel együtt. Mert már jól tudom, h nem akarok többé Csipkerózsika lenni, sem elesetteket ápolgató Teréz Anya. Tovább akarok lépni, és elhinni, hogy van olyan férfi, akit eddig nem tudtam meglátni. Mert magamban sem láttam azt az én, aki becsüli magát, aki igazi nő, aki nem fél és aki képes mindarra, amire képesnek kell lennie egy olyan kapcsolathoz, amire legbelül vágyik. ehhez a múltat magam mögött kell hagyni. Talán a torony a töprengés helye, az elengedés helye, a bizalom megszületésének a helye, az önmagunkban való új én megerősödésének a helye.

Namaszté