Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Kedves Sanyi!
2009. július 18. szombat, 12:45 | Aditi   Előzmény

Igen ezt tudom, tanultam is... de olyan borzasztóan nehéz megélni..... :( Látni azt, hogy annyival többet tudnék már adni neki, mert én megtettem az első lépéseket, és már nem azzal a szörnyű, birtoklási kényszerrel vártam őt eleve, ahogy engem az anyám...

Hogy tisztelem őt, és azért is teperek, hogy sokkal tudatosabb anyja lehessek, mint az én anyám volt nekem... tudom, hogy felhasználhatom ezt az élet-helyzetet erre...

Erre ki kell adnom őt a kezeikre, hogy ugyanazokra a szeretetlen dolgokra tanítsák, mint engem. Ráadásul fiú, és a fiúkat még jobban tönkreteszi felnőtt korukra, ha elnyomják őket....

Anyám megmondta a húgomnak és nekem is felnőtt korunkban, hogy "mi az ő tulajdonai vagyunk" és semmire se vittük volna ha ő nem kényszerített volna azokra a dolgokra, aminek ő jónak látta. Szerinte az is jó volt, hogy hülyére pofozott engem, mert nem tudtam megjegyezni a szozótáblát...
A mai napig tök hülye vagyok matekból, és tudom, hogy csak ezért.

Én nem bánom, amit volt, mert tudom, hogy javamra fordíthatom... Megértettem.

De szörnyű látni, hogy tanítja a tudatalattija a kisfiamat is az önmaga nem-elfogadására, a bűntudatra, a birtoklási vágyra, a megfelelési kényszerre, mindarra, amire engem is tanított....miközben én ez ellen próbálok tenni valahogy....

Én nem tudok változtatni az anyámon. Mindent megpróbált mindenki. Ő is megkapta lehetőséget.
Mint ahogy apám is.

De ha most nem foglalkozom magammal, belehalhatok ebbe az egészbe.

De ha magammal foglalkozom, a kezükre adom őt.... és még meg is kapom, hogy milyen "rossz" anya vagyok.

Az apjánál jobb helye lenne, mert az egészségesebb ember, de nincs erőm megválni tőle. És hidd el, nem magam miatt. Nem azért, mert ragaszkodom, mint az anyám önös érdekből. Most is egy hónapja vagyok itt a kórházban, és hiányzik bár, de nyugodt vagyok, mert tudom, ennyi időre jól van az apjánál, "nyaral". De nem érzem hogy őt szolgálná, ha nélkülem élne. Még nagyon kicsi, és szüksége van az anyai mintára, hogy egészséges legyen. És ott meg lenne egy mostohája, egy olyan nő, aki ok nélkül féltékeny rám, és tele van bűntudattal, mert neki nem lehet gyereke.

Választhatok, minek tegyem ki őt. Amikor pontosan tudom, hogy a példa ereje által tanul.

És csak azért, mert ilyen élethelyzetben képtelenek a szüleim szeretettel fordulni felém, mindketten szenvedünk.

A szüleimmel való elválást illetően remélem igazad van. Tudom, hogy ez is út. Ezt csinálom, már egy éve.
Először, persze csak kétségbeestem, aztán harcoltam. Egy ideje figyelek, és már sok mindent tudatosítottam. De még mindig eszméletlen mennyiségű energia megy el tudat alatt..

És azért írtam neked, meg azért jöttem ide a kórházba, hogy rendet rakjak, hogy mit kell tennem.

Mert úgy látszik ez a módszer nem elég.

Életben kell maradnom, miközben meghalok belül..... :)
Valahogy transzformálódnom kéne...

Nem engedhetem meg magamnak hogy tovább fogyjak Túl sok energiát emészt fel a tudatalattim, akkor is ha folyamatosan teszek érte, hogy ne úgy legyen, figyelek, és tudatosítok. (ami egyébként már jórészt a májam, tehát a méhen belül felhalmozott dolgok)

Egyébként amit a méhen belül szed össze a gyerek, azért az szülei is nagyban felelősek. Ha szeretettel várják, elvárások nélkül, akkor egy csomó örökölhető tudatalatti mintát is ki lehet törölni, ée nem örökli a gyerek. Erre én és a fiam a legjobb példa. Már beteg voltam, amikor teherbe estem. És akkor, valahogy le tudtam győzni a félelmem. És ő TELJESEN EGÉSZSÉGES.

Ezért tudunk (tudnánk) segíteni egymásnak akár azzal, ha felvállaljuk, mi, kinek a dolga, akár anyagiakban. Ezért lenne megoldás, ha anyám nem tesz semmi mást, akár, csak támogat, én meg teszek magamért, mert akkor kilépek a családi gondolati örökségemből, és tudok neki is segíteni....

De anyám már a szülésnél sem tudott segíteni nekem. És én sem neki. Valószínűleg nem volt elég energiám kitolni magam, és ő meg nem tudott elengedni. Ezért, félhalottan lógtam, és kínoztuk egymást, 12 ÓRÁN ÁT, mire jött a doki, aki addig nem ért rá, mert aludnia kellett otthon, és kanállal kiszedett. Életképtelen voltam a májam miatt, de ez csak hetek múlva derült ki. Akkor megműtöttek, és utána 22 évig EGÉSZSÉGESEN ÉLTEM. Tehát, bármi is volt a májamban (csökevényes epeutak, stb), tudtam élni vele, a műtét, a segítség elég volt hogy élhessek.

Amit most élünk, az ennek a tükörképe. Tudom én nagyon jól. És már megértettem. csak ő nem érti.
És most is elég lenne a béke, az elfogadás, és a műtét. Ezt is tudom. De hiába mondom.

Részükről nincs béke, és nincs elfogadás. Kínozzák magukat és engem. Meg a fiamat.

És én vagyok a gyengébb, sajnos, így van. ha még annyi erőd sincs, hogy magaddal és a fiaddal eleget foglalkozz, ezt is tanulnod kell, akkor nagyon nehéz a vámpírokat kezelni (magadban). Túl sok ez egyszerre.

Van erre egy egyszerű példa: ha influenzás lesz valaki, az egy hirtelen energia-hiány. Olyankor nem lehet erőltetni a munkát, hiszen, energiát kell nyernie. Annyira lázas, hogy remeg, összecsuklik, nem tudja megcsinálni a teát sem magának. Lehet hogy a fürdőszobáig sem tud elmenni.

Ilyenkor a természet pihenésre szólít fel. És két dolgunk van, ha már tudatosak vagyunk: 1. elfogadjuk az új helyzetet, és alkalmazkodunk a testünk szükségleteihez. Ehhez igénybe vesszük a segítséget. 2. eltűnődünk az okokon.

Ha valaki ilyen helyzetben nem tesz magáért mindkét módon, csak elhagyja magát, és nem látja úgy a helyzetet, mint valamit ami változtatásra szólítja fel, az valóban "kihasználása" egy szinten annak, aki ilyenkor segít neki.

De nálam nem erről van szó. Van egy született betegsége, amit NEM TUDOK PONTOSAN miért robban 22 éves koromban. Váratlanul ért mindnenkit, mert senki sem tudat. Az orvosok sem. Ilyen esetben mia teendő? Alkalmazkodni, és kutatni az okokat.

14 évig csak küzdöttünk. Anyám is meg én is.

Aztán három éve találkoztam azzal a gondolattal először, hogy magamban kell keresni az okokat. Ezt én akkor elkezdtem. És azóta is kitartóan teszem.

Csakhogy ez a betegség, és állapot nem egy hétre szóló átmeneti állapot. Én persze továbbra is átmenetinek tekintem a megváltozott világnézetem miatt. És már a máj, tehát a születésem pillanatáig felfejtettem a szálakat. És használom a felismeréseim.. Ez azért nem olyan rossz. A legtöbben soha nem jutnak el idáig sem.

A máj betegség-tartalma azonban annyira mélyen van a tudatban, (méhen belüli élmények), hogy még nem fértem hozzá, a dolog természeténél fogva azonban már kicsinált. Ugyanúgy, mint a születésemnél. Ellehetetlenít, leblokkol, tetetetlenné tesz. Vége. Kész. Nincs több energia. megállt a szülés. Ez van.

Akkor most mi az út?

Most kéne jönnie a műtétnek.

Minek kell történnie az alatt a néhány óra alatt, amíg ez a beragadt állapot tart? Mi változott meg a tudatban, amire úgy reagált az univerzum, hogy jött a doki, a segítség?

Az elfogadás. Mit fogadtunk el? Azt, hogy lehet hogy belepusztulunk mindketten? Valami biztos megváltozott anyám tudatában is. Csak az a baj, nem tudja, mert annyira mélyen van. És sajnos ellenkezik, amikor kineziológiáról, vagy akár pszichológus segítségéről van szó.

Ugyhogy erre is nekem kell egyedül rájönnöm.

Tudom.

Csak bírja ki a testem, a lelkem, az idegeim.

És ha láttok valamit, segítsetek. Köszönöm.

És köszönöm, megint sokat segítettél.

Namaszte