Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Kedves mackó!
2009. július 18. szombat, 11:35 | Aditi   Előzmény

Kedves Mackó!

Köszönöm szavaid.

Az a helyzet hogy ismerem már azt az énem (egóm) elég jól, amiről Sanyi írt. Ahogy a másik írásomban írtam, ezt az énem mindig elfojtottam, valószínűleg sok más jó dologgal együtt is.

A volt párom mellett volt alkalmam megélni ezekből sok mindent, de sok dolog csak most tudatosul ezek közül a "lerombolni" való dolgok közül. A Sanyi írása is egy segítség ehhez.

A problémám már csak az, hogy ahhoz hogy a ezeket, ami még nem tudatos megéljem, és egyáltalán éljem magam, ahhoz energia kell. érted?

Ismerem azt a tisztító folyamatot, amikor az ember végre felvállalja magát, még ha fél is, és abban ahogy megéli a dolgot felismeri magát, és akkor van esélye tudatosítani, válogatni, rendet rakni.

Azt, akinek "odaadom a babát", meg kéne végre tudatosan élnem, ha nem sikerül máshogy elengednem.

Csakhogy ehhez is energia kell.

Mondok egy példát. Most is elintéztek valamit a fejem felett a húgom és a szüleim. Felhívtam őket, megbeszéltük. De annyira nem látják, hogy milyen az, amikor nem egy tehetetlen gyereknek néznek, hanem valóban számba veszenk emberként, akinek bár korlátozottak a lehetőségei, mégis ott van és él valahogy, hogy aztán újra a fejem felett rakták össze a dolgot (mindegy, egy ünnepséggel kapcsolatos szervezési dolog). Aztán felhívott a húgom megint, hogy akkor így jó lesz -e és természetesen nem értette hogy megint anyámmal egyeztette engem kihagyva és azért nem jó.

(pl. szállítanom kellene embereket azon a napon, és én tudom, mennyit bírok, mennyi benzinpénzem van...stb)

Ilyenkor, és hasonló esetekben ha anyáméknak szólok, és megpróbálom kommunikációval megkeresni a harmonikus megoldást egyszerűen rám támadtnak, mert úgy gondolják (tudat alatti programjaik miatt) hogy az, ahogy én pillanatnyilag részt tudok venni a családi dolgokban az az ő kihasználásuk, csak mert nem vagyok képes az elképzeléseiknek megfelelni. Ezeknek a kisfiam is tanúja, és őt is terheli. Az is energiába kerül még hogy ezeket a helyzeteket felismerjem, és legalább magamban kezeljem, pl. ilyenkor ne csináljak bűntudatot magamnak (mert az az, ami aztán tényleg jól elszívja az energiát, és utána az ember végképp nem látja akkor most mi a valós helyzet).

Azt is észrevettem, hogy nem tudom kellőképpen megindokolni nekik, mit miért tudok vagy nem tudok adni, mert az, hogy pillanatnyilag erre vagy arra vagyok képes, az, hogy most rossz kedvem van (bedepiztem), és szükségem van időre hogy rendbe tegyem magam, vagy pihenésre, ne adj Isten csendre legalább abban a szobában ami állítólag az enyém (valójában semmi magánéleti teret nem adnak) azt nem értik. Hogy is értenék azt hogy máshogy is lehet kezelni a depressziót, minthogy elnyomom gyógyszerekkel, amikor ők nem ezt teszik? És ezért nem értik, és úgy gondolják luxus az az idő, a pszichológus, a beszélgetések, a számítógépnél töltött órák naponta, amik mind segítenek nekem a kilábalásban. Pedig még egy szem gyógyszert sem vettem be és nem is akarok. És ezért még ezekben a lehetőségekben is korlátozni akarnak. és miben anyagilag korlátozva vagyok és a segítségükre szorulok egyenlőre, abban meg is tehetik. és a csnedet és nyulgalmat is elvehetik a házukban mert az az övék. Hiába van nekem csendre szükségem, és egy helyre a meditációhoz, hogy akkor és annyit gyakoroljam, amennyit csak tudom, ha egyszer nem érezhetem biztonságban magan,mert apám egész nap otthon van, és bármikor, bármilyen indokkal kopogás nélkül bejöhet, sőt télen nyitott ajtónál kellett élnem, mert "nem tudják máshogy megoldani a fűtést". Dehogynem tudják.

Sokáig automatikusan elfogadtam hogy elnyomjanak. Már eljutattam arra a szintre, hogy felismertem, mi történik, hogy elkezdtem én magam is embernek tekinteni magam, egy felnőttnek, aki bár sajnos nagyon sok korláttal él pillanatnyilag, de azért ugyanúgy szüksége van az autonómiára, legalább egy szoba erejéig, mint bárki másnak. és hogy ha már tudom végre, mit kell tennem magamért (ezt tanultam három évig), akkor azt kell tennem, még ha a szükeim elképuzelésével ez nem is egyezik.

Megpróbáltam beszélni velük. De ők nem hajlandóak ezt az egészet elfogadni. Legutolsó beszélgetésünkben meg is mondták kerek perec. Hogy az összes szenvedésükének én vagyok az oka, és hogy ők már nem tudnak változni. És a tv ott marad, és az ajtó nyitva kell hogy legyen télen. Ők nem fogják a másik szobába tenni tv-t, mit képzelek én ez az ő házuk. Ha zavar engem, ha nem. Őket nem érdekli hogy nekem van e magánéletem, örüljek hogy van hol laknom. És apám már nem változik, érthető hogy már nem fiatal szegény (63 éves), ha ideges azt mindenkinek el kel tűrni, hogy a környezetére önti. Akkor is ha gyenge, beteg és ez nem használ az épüléséhez. Itt nekem kell alkalmazkodni, mert ez az ő házuk. Én legyek kedves és megértő ha apám bánt, mert ez a gyerekek dolga. Nem baj, hogy éppen magamat sem tudom elviselni, és megőrülök éppen. Nem vonulhatok el és tehetek magamért, mert az senkinek sem jár. És nekem kötelező meghallgatni anyámat minden nap, és "beszélgetni vele", mert milyen hálátlan vagyok én, hogy "hotelnek" használnám a házukat. Szegény anyám miattam depressziós, mert beteg vagyok, és mert olyan "engedetlen" voltam már huszonéves koromban is (!), és maradtam otthon őt ápolni, hanem elmentem bulizni az egyetemista barátaimmal. (Megjegyzem, betegesen "engedelmes " voltam, én és a húgom láttuk el hét közben a háztartást, amit anyám akkor nem tudott, hétvégén együtt kellett, mert ő egyedül nem tudta, és milyen dolog az, hogy ekkora lányok nem segítenek, és közben két szakot végeztem az egyetemen meg még ki tudja mit nem csináltam pluszban. és alig buliztam valamit.)

Volt olyan helyzet, hogy megéltem magam. Amikor apám durván bánt a kisfiammal, azért mert nem úgy evett ahogyan elképzelte, majd engem is bántott azért nem "nem tudom megnevelni ezt a gyereket", szóval amikor lerángatta az asztaltól, felálltam, felvettem a gyerekem és szembeszálltam vele.

Na ott aztán sok minden előjött. De nem ez a megoldás. És utána két napig remegtem az energia-hiánytól, és még tovább a lelki traumától. Ahelyett, hogy annyit mondtam volna kisfiamnak: "nem baj, majd legközelebb megeszed a salátát." Mert ez lett volna a normális, szeretettejes, elfogadó, megengedő hozzáállás. csakhogy a szüleim nem képesek erre. És telis tele vannak agresszióval, amit egész életükben magukba fojtottak. Ők is.

Mi a megoldás?

Ha az asztalnál ülve nem érti meg apám, hogy nem az ő dolga rendreutasítani a gyereket, és pláne nem kellene haragudni az unokájára mert "rossz" és pláne nem kellene a beteges indulatait rá és rám-öntenie, minket bántani azért mert ideges és nem felelünk meg az elvárásainak, ha nem érti azt meg amikor szépen kérem valamire, csendesen elmagyarázom neki, a dolgot, amire jelenleg képes vagyok, akkor mit tegyek?

A gyerek gyerek. "Rosszalkodik". Ma nem eszi meg a salátát... Én rászólok, igyekszem valahogy kezelni a helyzetet. Én már el tudom fogadni azt, ha nem sikerül, és lapozok. Mert tudom, hogy amire akkor nem jöttem rá, hogyan kellene, , azt lehet, hogy nem kell, vagy majd rájövök később. De a szüleim ilyenkor nem várnak ki . Sem engem sem a fiamat. Hanem elkezdik erőltetni mindkettőnkre amit ők akarnak. és nem felelünk meg (persze hogy nem felelünk meg hiszen más emberek vagyunk) akkor agresszívek lesznek.

Egy ebédlő asztal van a házban, nem tudjuk megoldani hogy máskor, máshol együnk.

Tessék, itt a szitu, és ez a mátrixa az összesnek. Ha tudjátok a megoldást, írjátok meg.

Én max odáig tudok ilyen esetekben jutni, hogy nem reagálok. Ha kellőképpen a mostban tudok maradni, legalább nem annyi energia megy el, mert tudatosítom magamban, hogy az ő agressziójuk az övék. És én nem élem meg az enyémet. de ha éppen én is alacsony energia szinten vagyok, akkor magamért kell tennem, hogy visszajöjjek, és ezt tudom is, csak nem hagynak, és ilyenkor az ilyen helyzetekben csak áldozattá válok, mert nem tudom a nem-reagálás tudatosságát létrehozni.

Tudod, ha én megélem a bennem lévő "rosszat" az ugyanúgy öl, mintha elfojtom továbbra is. Gondolj bele mennyi energia kell ahhoz, hogy pl. megéld a haragod.

De aki nem éli meg a haragot, az beteg lesz tőle. Aki megéli, és nem tudatos, az is (ez az apám példája, már félig kicsinálta az agressziója, de senkire sem hallgat). Az a tudatos, hogy ha megélted magad, akár legyen az harag is, utána tudatosítod, és rendbe rakod. Így el lehet engedni elfojtott tartalmakat.

Tudom én ezt.

De nem tehetem. Ezt sem.

Na, akkor mit tegyek?

A szüleim akkor "szalutálnának" nekem, ha felmutatnám nekik, : tessék, ez az életem, ebből, élek, eltartom magam, a magam módján, megvalósítottam azt, amit szerettem volna. A magam erejébeől.

Csakhogy a "magam erejéből" most mindezekre nem vagyok képes. Nem azért mert nem akarom. Hanem mert majdnem halott a májam, és nem termeli azt az élet-energiát, amiből mindenki él. Ők is. csak ki arra használja, hogy tudatosodjon, k arra, hogy elfecsérli a nem tudatos agresszójára, mint ők.
Az, hogy egyáltalán elkezdtem alfogadni magam így, ahogy most vagyok, előrelépés rám nézve. Eddig ugyanis küzdöttem ellene, és be akartam bizonyítani magamnak és nekii is, hogy igenis én képes vagyok mindarra, amire valójában nem.

Fogyasztottam a nem létező energiámat.

Ezért fogytam ennyire le, túl azon, hogy maga a diéta, ami egyensúlyban tartja az epe-elfojást, is olyan szigorú, hogy nehezen lehet hízni tőle. Arról nem beszélve, hogy a transzplanton is emnondták, hogy ilyen esetben a szervezet beáll egy sokk-helyzetre, hogy életben maradjon, és ezért az ilyen típusú betegek általában fogynak.

Nem tudok gyalog felmenni az utcánkon, anélkül, hogy ki ne merülnék, mint egy vénasszony. nem akarom sorolni.

Higgyétek el, én már mindent megpróbáltam. Tudok én élni, de csak nagyon korlátozottan. És segítségre van szükségem addig, amíg új májat nem kapok. És közben haladnom kellene azzal amit tanultam, mert az segít (meditáció, mantrák, tisztító kúrák....stb), és járni énekelni, olyan dolgokat csinálni, amit bírok, és örömet ad, ahogy erre mindenkinek szüksége van.. És közben legyőzni a depressziót, és új reményekkel nézni a jövőbe. És tudom, mik ezek a dolgok, amiket tennem kell magamért. De ehhez mind támogatás kellene, egy szoba, ahol tudom, csendet tudok teremteni, és nem nyit rám senki. Egy hely, ahol nem zavar senkit, ha énekelek. Pénz, hogy megvehessem a tisztító kúrákat. (amik azelőtt használtak, amíg volt pénzem, jártam ilyen helyekre.) Segítség ha a kisfiamat nem tudom ellátni fizikailag. Hogy pihenhessek, amikor arra van szükségem.

és ezt mind módjukban áll megadni a szüleimnek. csak változtatniuk kellene a hozzáállásukon. De azt nem teszik. és meg nem tudok rajtuk változtatni.

Azon túl, hogy elfogadom végre, ami van, és igyekszem a képességeimet arra fordítani, hogy kilábaljak, mit tehetnék még?

Így is egy csomó vágyat el kell engednem. Még az anyasággal kapcsolatos vágyaimat is. Ami minden anya számára természetes ösztön. Az evéssel kapcsolatos vágyaimat is. A szexxel kapcsolatosakat is. (mert nem képes a testem már sok mindenre az energia-hiány miatt)

Amikor transzcendentális élményeim vannak, szerintem rákapcsolódok az Univerzális energiára. Mert ilyenkor feltöltődök, és érzem, hogy ez segít, és gyógyulok is. Talán ez a megoldás.

Ezért kérdeztem a Sanyit, vajon mi az oka, hogy ezek olyan véletlenszerűnek tűnnek, mert talán ha ezeket meg tudom élni, segít energiához jutni, és építkezni belőle. Itt, hogy nyugalmam volt, a kórházban, hogy magamra csukhattam az ajtót, sokat meditáltam, pihentem, és sokkal több ilyen élményem is volt.

Ennyi.
Hétfőn haza kell mennem.

Egyébként az élet segít, mert ezt a helyet is nagyon könnyen megteremtettem, amikor úgy éreztem, ez így nem megy tovább. Pont úgy volt, ahogy a nagykönyvben írják. Elképzeltem, hogy van egy hely, ahol nyugalmam van, ahol meditálhatok, énekelhetek, sétálhtok vízpart mellett... ahol egy kicsit pihenhetek, megnyugodhatok, nyugodtan ehetek, nem kell az apámat hallgatni az ebédlőasztalnál...

Elmentem a dokimhoz, elmondtam neki, hogy annyira ki vagyok merülve, hogy azt sem bánom, ha befektet egy hétre a kórházba, csak pihenhesssek, és hízhassak.

Erre ezt a tökéletes helyet találta nekem. A Balaton mellett, egy vadi új, felújított osztály, egytől-egyig hihetetlen segítőkész nővérek, társalgó, konyha, internet...egy csomót beszélgettem, sétáltam, pihentem. És sírtam is, mert dolgoztam fel ami felgyűlt bennem. Azért is írok ennyit ide...

Szóval az Univerzum megadta nekem, amire szükségem volt.

Tudom, hogy csak a félelem áll az útjában annak, hogy a többi is jöjjön. Csak nem ismerem a félelmeim.
És nem élhetem meg őket sem, mert ölnek.

Valamilyen más technikára van szükségem...
nem tudom.

Megint begyulladtak az epe-útjaim, mert próbáltam tornázni egy kicsit, (gyógytorna) és túlságosan megmozgattam azt a részt....szerencsére nem olyan vészes, és sokat meditáltam, hogy ne legyen rosszabb. (Ugyanis már antibiotikumot sem nagyon adhatnak nekem, mert az meg a májamat terheli túl)

De hétfőn a "szüleim házában" leszek újra. És újra nem tehetem meg mindezt, ami a gyógyulásomat szolgálja.

Ha van ötleted, légyszi írd le...

Namaszte