Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Kedves Sanyi! Nagyon-nagyon köszönöm!!!
2009. július 17. péntek, 18:56 | Aditi   Előzmény

Nagyon köszönöm!!!

Tegnap kissé lelkiismeret furdalásom volt hogy megítéltelek, a reakciód alapján, és nem láttam a valódi szándékod.

De már nem sajnálom, mert sokat tanultam belőle. Az azért nem igaz, hogy ilyenkor nem végzek önvizsgálatot. Tegnap egy olyan tükörbe néztem, amilyenbe eddig még soha: a gőgöm, sértettségem tükrébe.

Magam is meglepődtem. De tényleg. Valószínűleg ez ott volt velem már régóta, csak nem ismertem fel.

És tudod miért?

Mert nem éltem meg igazán soha. Ugyanis azt a sok negatív dolgot, amiről te is írtál, amit részben az életem során halmoztam fel, részben már a májam, mint egy kis "bank" tárolta születésemtől fogva, a tudatalattim állandó felszabadulni készülő "reakció-készlete" eddig SZINTE SOHA NEM NYILVÁNULT MEG.
Mert nem hagytam. Mert jó akartam lenni.

Tökéletesen el volt fojtva. Mert arra neveltek, engedelmes, és jó legyek, ami nem baj, csak sajnos nem tudtak egyúttal önismeretre is nevelni. (Ezzel egyébként már tudatosítottam is az egyik okot ami miatt tudat alatt olyan borzasztóan haragszom a szüleimre: mert nem tanítottak meg jól élni, és ezzel esélyt szerezni magamnak a betegség feloldására. Ehelyett egyre rosszabb lett a dolog, míg a végén, 24 éves koromban robbant.)

Ezért én mindig igyekeztem görcsösen megfelelni, és nem csak a szívemből voltam jó, hanem amikor kényszerítettek valamire vagy elvártak valamit, a szeretet-éhségem miatt magamra-erőszakoltam hogy elfojtsam a feltörni akaró akaratoskodást, dühöt, és sok-sok negatív érzést, vagy egyáltalán bármilyen reakciót, ami abban a helyzetben Én voltam. "Én" ritkán voltam "én" ebben az életemben. Csak "jó" voltam.

Erre mondják a keletiek, hogy nem éltem. De sajnos nem tudtam róla. És amikor elmentem otthonról, folytattam ezt a mintát. És tönkrement belé az életem, meg a maradék májam. És nem tudtam mit csinálok. Szerettem a zenélést, szerettem a férjem, szerettem a kisfiam. De a megfelelési kényszer teljesen tönkretette az élményeimet, a hétköznapjaimat, az önmagam nem-tudatos elfojtása nem tette lehetővé, hogy az élethelyzetekben megismerjem a reakcióimat, és tudatosítsam, mi mivel jár, és dönthessek, milyen akarok lenni. Én csak jó anya, jó feleség, jó zongorista akartam lenni. A tehetségemet pedig csak addig tudtam megélni, amíg a gyermeki lelkemmel játszottam, gyerekként. Az első igazi próbatétel, ami a felnőttkorról szól, a zeneakadémiai felvételin elbuktam, mert már annyira izgultam a szerepléskor, hogy nem tudtam koncentrálni. Pedig esélyes voltam. Nagyon is.

Anyám, aki saját maga is depressziós pánikbeteg, és szintén soha nem élte az életét, az enyémet viszont állandóan irányította, itt is a kezébe vette a hatalmat, hogy arra indítson, ne a szívem hangját kövessem, hanem feleljek meg az elvárásoknak. Én meg engedelmeskedtem. Mert nem tudtam elképzelni sem, hogy egyedül, a magam lábára állva, ellenszegülve a szüleim akaratának, igenis addig csinálom, amíg nem sikerül. Inkább feladtam. Szörnyű volt. Minden baj ott kezdődött, ebben biztos vagyok, mert a zongorázás volt az egyetlen terület az életemben, amiben szabadon megélhettem magam. Mert anyám nem szólhatott bele. Csak tapsolhatott, amikor ünnepeltek, mert legyőztem magam, mert kifejeztem magam, mert mertem élni. Csak ott.

Három éve kaptam meg az esélyt, hogy elinduljak az önismeret útján. Akkor már tényleg kész zombi voltam. De csináltam az életem, cipelve tudatlanul az összes terhet, amit nem kellett volna rég. Most már tudom, a tanulás és a gyógyulás (ami nem az én teljesítményem volt, hanem a páromé) átmeneti időszak volt, az életmentésé, de el kellett engedni a párom, hogy magam tehessek magamért.

Erről sokat írtam itt. és az első lépés, amit elkezdtem tenni, az volt, hogy elkezdtem megélni magam.
Mert rájöttem arra, hogy soha nem lesz esélyem megismerni és legyőzni az egó, a tévhiteim önmagamról, a világhoz és önmagamhoz való hamis viszonyulásaimat, csak ha hagyom végre a felszínre jönni őket, azt reagálom egy helyzetben, amit éppen ott érzek és élek, és felismerem. Tegnap is ez történt. Meg mostanában sokszor.

Nagyon nehéz, mert a bűntudat, amelyik oly erősen élt bennem 35 éven át, és simán irányította az életem nagy részét tudat-alatt, még csak szakadozni látszik. Még sokszor elhiteti velem, hogy jónak kell lenni. És csak a tökéleteset, a kicicomázottat, a rossz eltussolását szabad mutatni a világ felé. Mert különben kiderül, hogy rossz vagyok. Hogy mindaz vagyok, amiről írtál. Valahol belül. És nem fognak szeretni. És azért is, mert a szeretet-képességem is azonnal felismeri ezeket a reakciókat, és persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás, a szégyenérzet, a bűntudat (újra!), és a többi. És mit kezdjek vele? Három évig magyarázta a mesterem, hogy bocsássak meg. És meg csak azt kérdeztem: hogyan?

Hiszen hogyan is tud megbocsátani valaki másnak, aki nem tud magának? És hogyan tudna valaki megbocsátani magának, aki NEM TUDJA MIT KELL MEGBOCSÁTANI, MERT NEM IS ISMERI MAGÁT? ÉS RÁADÁSUL AZT TANÍTOTTÁK NEKI, HOGY EZT NE IS TEGYE, MERT AZ NEM "RENDES LÁNYHOZ ILLŐ?"

Asszem most megértettem az egóm képletét. Egy rohadt csapda volt. Nagyon sokat segítettél. Köszönöm!

Ha "rosszak" voltunk gyerekkorunkban, a pofozás és sírás után, miután beláttuk tettünk bűnösségének mivoltát, oda lehetett menni anyámhoz és bocsánatot kérni. Most már tudom, hogy csak azért mentem oda, hogy Ő megbocsásson. Hogy szeressen. Mert én nem értettem, miért vagyok rossz. És nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egyébként teljesen igazad van azokban, amiket írtál. Ez az egóm. És hidd el, igyekszem szembenézni vele. Sőt, nem igaz, hogy bujkálni akarok, mert tudom, hogy ez a gyógyulásom kulcsa. Én felvállaltam ezt a missziót három éve, csak ez egy lassú folyamat, és valójában az igazi munka még csak most kezdődött el. Vagy még most sem. Mert a szüleimmel való együttélés most visszavetett ebbe a csapdába. Szinte ösztönösen érzik, amikor megélném magam, a legegyszerűbb helyzetekben is, és azonnal tesznek valamit hogy ne tehessem. MINTHA TUDAT ALATT ŐK MEG AZT A PROGRAMOT JÁTSZANÁK HOGY MINDENÁRON MEGAKADÁLYOZZANAK EBBEN ENGEM. Mint ahogy mindig is tették. De ezt nem tudják, és sajnos megértetni sem lehet velük. Ellenük már kiálltam, amit szintén soha nem tettem meg azelőtt. Kamaszkoromban sem. Az is szörnyű volt, de legalább egyszer, s mindenkorra lezártuk a megveretésem vélt igazságosságának tévhitét.

De valójában nem ez a megoldás. Ez is annyira fogyasztja az energiám, amit nem bírok már el.

Olyan szinten ütköznek az életeink, a leghétköznapibb eseményekben is, hogy állandóan egymásba ütközünk. Gondolatban és cselekedetekben, időbeosztásban, helyben...stb.

Egy bajom van, hogy bár nagyjából értem a miérteket, de nem látom a hogyan-okat. Ez a dolog a megéléssel ugyanis működik ugyan, de nagyon sok energiát vesz el. Ha a felgyűlt negatív töltéseket kellene felszínre hozni egy nagyjából ép májjal, az valószínűleg megoldható lenne így. Egyszerűen kiállnék magamért meg a fiamért, meg végre megélném magam a helyzetekben, aztán levonnám a tanulságot. Megbocsátás, elengedés. Oké. Volt már, hogy egy-egy dologban sikerült, de nagyon nagy energia-veszteség volt az ára.

És egy dolgot érts meg, nekem idáig eljutni is feladat volt. És idő. És munka.

Csakhogy az a baj, hogy nem bírom el már az indulataimat egyáltalán. Annyira gyenge cagyok, hogy sem az elfojtást, sem az érzelmeim, tárolt tudatalatti töltéseim megélését nem engedhetném meg magamnak.
lehet, hogy ezért liftezek... Néha elfojtok, bár arra már nagyon figyelek, hogy ne tegyem, állandóan figyelem magam, néha már úgy érzem, beleőrülök. Aztán már olykor engedem megélni magam, de az meg iszonyúan lemerít. Olyankor a testem megálljt parancsol, az energia-hiány azonnal a pszichémre is hatással van, amit szintén figyelemmel lehet "javítani" és jön a depresszió... és a világvége, és visszasüllyedek újra a nem-létbe. Na, ekkor előjön a bűntudat és mondja"ugye-ugye, mit erőlködsz itten.add már fel, hiszen belepusztulsz, nem látod?" És akkor újra felállok.

Ezt csinálom nem-tudatosan 14 éve, és egy kicsit tudatosabban 3 éve. És közben egyre rosszabbul vagyok. Pedig érzem, hogy használ minden egyes felismerésem, és a tudatomban már rég nem az vagyok, aki voltam. És minden kis lépéssel közelebb jutok ahhoz, akivé válnom kell.

Most, valóban senki vagyok. Elég nehéz ezt elfogadni azok után, aki voltam. Jó életem volt, a belső megéléseim pokla ellenére, azt kell mondjam, sok örömem volt, és anyagi és lelki szinten szinten mindenem megvolt. Nem vágytam szomjasan anyagi dolgokra. Elégedett voltam. "Csak" önmagammal nem. De ezt nem tudtam miért. Igazad lehet abban is, hogy sok mindent lehet hogy azért gyártott az elmém nekem, és azért tűztem ki nagy célokat, mert éreztem tudat-alatt, ez nem én vagyok. Valahogy nem elég. Csak sajnos nem tudtam, hogy ez azért van mert a szellemem fojtom el, saját magam.

Most a betegség és ez az egész változás eltörölte a régi életem, a régi énem. Szinte teljesen. A baj csak az, nem látom az újat. Elvesztek a motivációim. Képtelen vagyok zongorázni már régóta. Pedig szeretem ma is. És azt az egyet tudom, hogy belülről kell építkezni. A zene, az biztos, mert bennem él, az én vagyok. Ennyi.

És ráadásul amiben meglátom a lehetőséget, mert a szívem rábólint, kevés az energiám, és anyámék éltban mindent elkövetnek hogy lehúzzanak, megakadályozzanak benne, és anynagi kiszolgáltatottságomnál fogva, egy részt meg is tehetik.

Tudom, hogy az anyagi csapda, és leépültség a belsőm manifesztálódása. Tisztában vagyok vele.

De nem látom a hogyant....

Ha most leköltözök, tényleg utca-lakóvá válok. (Nem részletezem, ez a helyzet.) Akkor tényleg mindent elveszítek. És csak egy miatt nem teszem: a fiam miatt.. Mert hidd el, ezt is százszor bevállalom inkább, hogy végre megtegyem, amit 18 éves koromban a kellett volna: elindulni a nulláról, a semmibe, végre EGYEDÜL, NÉLKÜLÜK. És bízni önmagamban, meg abban, amit tanultam az önismeretről.

Tudom, hogy ez elengendő lenne. De nem tehetem ki a kisfiam mindennek. És sajnos fizikailag sem bírom egyedül ellátni.

Csapda. Hol a kiút?

Szemlélet-váltás. Igen, ebben is igazad van.
De nem éppen ezt csinálom?
Ha nem, mondd meg, és mondd meg mit nem csinálok jól....

Megtanultam máshogy látni a világot és magamat. És dolgozom rajta. Ez nem elég szemlélet-váltás?

Most is lázas vagyok, és képtelen lennék csinálni bármit otthon. Tök mindegy, mi van a fejemben, szívemben éppen. A kisfiammal sem tudok egy csomó dolgot csinálni. És ettől hihetetlenül szenvedek már régóta.

Igyekszem legalább az ilyenkor előtörni vágyó egómat félretenni, és nem félni. Meg nem vágyni arra, amit pillanatnyilag nem tudok megélni. De már ez meg 14 éve...

Nagyon félek a kiszolgáltatottságtól. Tudom, milyen volt így lázasan, meg sárgán kórházról kórházra járni. Ez három évre megszűnt. Most hogy már nincs a mesterem, félek. Eddig még úgy-ahogy kézben tartottam legalább a kisfiammal kapcsolatos teendőket. de nem akarom a szüleim "kezére" adni , mert bár szeretik, de tudatalatt kihasználják ezt a helyzetet. Nem ismerik, milyen az, engem tekinteni elsősorban

Azért is jöttem ide, hogy kicsit kívülről lássak rá a helyzetre, és rájöjjek végre a megoldásra. Érzem, hogy változtatnom kell. Amit eddig felismertem, nem elég a helyzetem kezeléséhez. Tényleg feladtam hogy másokat vádoljak vagy hogy olyasmit várjak el a szüleimtől, vagy bárkitől, amit nem tudnak vagy nem akarnak adni. Magamra akarok építeni.

De segítségre van szükségem, érted? Egyszerűen anyagi támogatásra, amíg ezek a változások beérnek, és rátalálok önmagamra. Kicsi csírák akadnak már. Egy énekegyüttes. (nem részletezem, de teljesen egyértelműen máshogy veszek benne részt, mint azelőtt). A Pécsi Waldorf-kör. Új emberek, új tanítványok. Tudom, hogy ezek az új életem csírái.

Fel akarom vállalni magam végre, és minden igyekezetemmel azon vagyok. De nem tudok most mindent
egyszerre, márpedig ha elköltözöm, munka kellene, anyagiak, és egészség is egyszerre, hogy el tudjam látni a kisfiam. Mindenki azt mondta túl türelmetlen vagyok, és ne akarjak mindent egyszerre. De ha nem engedem el a szüleim, megfojtanak. És a maradék energiám arra megy el, hogy miközben hátrálok (ez még a házban elfoglalt helyem is illusztrálja..), védekezem, meg védem a fiam.

Mit nem látok? Nem gyűlölöm őket. De nem tudok most nekik segíteni. Tudomásul vettem, hogy a magam problémáit nekem kell megoldanom. De ők nem teszik ugyanezt és ők az erősebbek ebben a helyzetben.

Azért sok minden történt itt. Most már annyit sírtam, meg imádkoztam, hogy eljutottam a megbocsátásig egy-két dologban. Végre.

Nagyon megrázó átélés volt. De jó. Érzem, hogy tisztulok tőle.

Otthon nem is sírhatok. Mert "idegesíti" őket. Pedig arra már pl rájöttem, hogy ez egy lépéssel már több, mint amit anyám valaha megtett a gyógyulásáért. Ő inkább gyógyszert szed, és legszívesebben nekem is lenyomná a torkomon, csak hogy ne legyen annyi gondja velem. nem érti, hogy a gondjai nem miattam vannak.

Buta vagyok. Igen, lehet. Azokban a dolgokban, amiket nem tudok, nem látok, tompa vagyok, mert tompává tettek, és aztán tompává tettem magam. Lehet hogy másnak egyszerű az, ami nekem láthatatlan. És megvalósíthatatlannak tűnik. De tudom, hogy ez csak átmeneti.

Tudod, minek örülök a legjobban? Hogy már így tudom felfogni a dolgokat. Olvastam amit írtál, és talán először életemben, nem éreztem azt a szörnyű, torokszorongató, lélekölő, elmondhatatlan érzést, a félelem és bűntudat keverékét, a sértettséget...stb... amit ilyenkor reagálni szoktam... Olvastam és azt gondoltam: azta, mennyire lát engem! de jó. Örültem... És elsírtam magam. Most is sírok, mert tudom, ez azt jelenti, letettem végre az egőm egy részével való azonosulásom.... Tudom, hogy nem én vagyok mindaz, és hogy soha nem akartam az lenni, és még ha bele is pusztulok ebbe az egészbe, akkor legalább elmondhatom, hogy elindultam.

Letettem a bűntudatot, az önvádat, ami eleve megakadályozta, hogy szembenézzek magammal azelőtt.

Tudod, mekkora öröm ez nekem?

A mesteremnek nem sikerült ezt elérnie. Nem tudom miért, de már nem is érdekel. Annyira örülök.
De azért, amit tanultam, az segített ebben. De most éltem át először, spontán.

Olvastam magam, és örültem, hogy láthatok. Hogy most megmutatsz nekem olyan dolgokat, amiket eddig részben magam nem láttam. És megint javulnak egy kicsit az esélyeim.

Valahogy annyira éreztem a súlyát annak, amit írni készültél. De csak nagyon halványan. Reggel óta itt ültem és figyeltem, mikor válaszolsz.

Tudod, sajnos tényleg nagyon félek attól, hogy mielőtt a végére jutok, belehalok. Ennek nagyon itt van a reális, fizikai esélye. Meg annak, hogy ahogy rosszabbodok, anyám még nagyobb szeletet vág le az életemből. A kisfiamat, a maradék örömeimet, amik rólam szólnak. Olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnom ott, abban a házban, ami nem én vagyok. Mást gondolok, mást érzek, máshogy csinálnám. és már tudom, is miért. de nem tehetem. megérted ezt?

Te mit tennél a helyemben?

Nemrég olvastam valahol: NE VÁGYJ ÉLNI.

Napok óta ezen meditálok. Olyan jól esik. Mert ha nem kell vágynom újra és újra arra, ami egy 35 éves fiatal nőnek az élete lenne, akkor nem fáj annyira.

Hogy annyira borzasztóan és hihetetlenül és leírhatatlanul hiányzik MINDEN!!! Az ételek, az italok, a mozgás, a kirándulások, a koncertek, a tudat, hogy el tudom magam tartani és megadni a kisfiamnak mindet, amit csak szeretnék, a szerelem, a szex, az egész világ felfedezhető csodája, ahová nem tudok elmenni, a jegyet nem tudom megvenni, egyáltalán nem is bírok annyit ülni vagy állni, mint más normális ember. Az hogy a tehetségemet megélhetésre, sé mások örömére válthassam.

Ebben mind a testem akadályoz meg. persze tudom, hogy a tudatom mélyén valahol fellehető a blokk. De még nem látom.

És már nem csúszhatok lejjebb, érted?

Rettenetesen félek valamitől, de nem tudom, mi az. nem akarok elkeseredett lépéseket tenni, de ha nem teszek semmit akkor sem számíthatok jobbra.

És nem szembesülök újra és újra azzal a ténnyel, hogy hiába feszítem neki magam, a korlátaim erősebbek a tudatosságomnál, és az erőfeszítéseimnél.

A Láma azt mondta: ne küzdjek.

Simán elfogadnám, hogy mire vagyok képes, mire nem, élném azt a kicsi életem, amit kialakult, ahogy bírom, ha beteg leszek, kezeltetem magam, és folytatom az önvizsgálatot..stb. Ha hagynának a szüleim, ha tudnám, hogy jó helye van ott a kisfiamnak velük, amíg én túl nem leszek ezen az egészen.

De nem hagynak élni ezt sem. Ezért is küzdenem kell. Semmit nem tehetek magamért, ami nem a szájízük szerint való, amit úgy ítélnek meg felesleges, pedig éppen az önismeretet elősegítő dolog, vagy egyszerűen csak apró örömök, amit még megadhatok magamnak. Mert nincs rá pénz. Mert hülyeség. és hülyeséget ott nem csinálhatok, mert az az ő háza. STb és ordítoznak és követelőznek, és ellehetetlenítenek anyagilag, hogy tényleg nem tudom megadni magamnak. Azt a nagyon nagyon kicsit sem.

El kéne fogadnom, hogy lehet, hogy a kínok kínjával, nélkülözéssel, betegen elgyengülök, mindent elveszítek, és a végére meghalok, mielőtt a máj megjönne? (Ez volt kb a szitu, mielőtt a mesterem jött, csak nem voltam rá tudatos. Most mindnen jel arra mutat, ahogy engedem el, oda zuhanok vissza. Elkerülhetetlen ez? Vagy elkerülhető? Hogyan?)

Ezt kéne tennem? Ettől félek annyira?

Nézzek ezzel szembe, vizualizáljam, vagy mi?

HOGY HALJAK MEG?

MEG AKAROK HALNI.

Ne haragudj, hogy ennyire dől belőlem. Egy fél élet "nem-tudása".

Kérlek, segíts még ha van ötleted.

Namaszte