Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
A mindennel eggyé válás vágya
2013. szeptember 08. vasárnap, 22:03 | Aditi

Ez lehet az Univerzummal való teljes egység érzése, vagy a mindennel való együttérzés, a kegyelem érzése?

Sok bajom van azzal, hogy ezek az élmények sokszor olyan nehezen leírhatók, hogy minden irányzat máshonnan közelíti meg, és nevezi el, és nehéz beazonosítani: A leírásod alapján. érzem, miről beszélsz, de nem tudom tudatosítani.

Amikor a műtét után az állandó boldogság állapotában voltam, olyan volt, mintha mindennel egy lennék, és az is voltam, de ez egy olyan finom érzés volt, ami nem olyan erős, mint az együtt-érzés. A jó és rossz, a jó és rossz érzések is jelent voltak, de valahogy nem érintettek: Ugyanakkor AKÁRMELYIKET KIVÁLASZTHATTAM, és kvázi "közel engedhettem" magamhoz, mintha "belenéztem volna" a "varázstükrébe", a világába annak a dolognak. Teljesen mindegy, hogy egy méhecske volt, egy virág, a fájdalom, egy másik ember állapota.... és teljesen át tudtam élni amit átél.

Egyszer, amikor sétáltam a szüleim utcája alatt lévő kis térre, előre "éreztem" ami ott folyik, mintha én lettem volna azok, akik ott, teljesen szokatlan módon énekeltek, és mire odaértem, mintha másodszor éltem volna át..... De ezekből az állapotokból ki is tudtam "úszni", nem ragadtam benne, nem azonosultam, mintha állandó biztonságban tartott volna a szeretet, mint egy biztonsági kötél a halálugrók derekán.

Ennél csodálatosabb élményem soha nem volt az életről. kár, hogy elmúlt. Néha vágyom, hogy olyan profi legyek, hogy ezeket az állapotokat előidézzem. csak úgy, tudatosan és akaratlagosan, de látom, és kezdem érteni, hogy sok sok gyakorlással is csak kis csillagocskákat lehet pillanatokra lehozni az égről és megcsodálni ezen az úton. Mint ahogy amikor napi 3-4 órát gyakoroltam zongorázni, képes voltam transzba esve, átadni magam és úgy játszani, de nem minden nap volt egyforma, még egy profinak sem. és azokat a napokat is végig kellett gyakorolni. amikor nem hullottak csillagok. :).

Én spontán kaptam ajándékba ilyen élményeket, a leghosszabban tartót, a műtét után, jó persze ezért is keményen megdolgoztam. De mégis. Nem tudom, hogy lehetne "visszatérni". Olyan erős bennem ez a vágy, mint semmi. Igazából a gyermekem sorsán kívül ez az egy dolog érdekel igazán, ezt érzem feladatomnak, mert erre olyan erősen vágyom, hogy az felülír mindent. Ehhez az állapothoz semmi sem fogható, és úgy érzem, rövid, meditációban töltött percek vagy órák már rég nem elégítik ki azt az igényt amit egészült bennem ez az élmény.

Azt reméltem, ez az élmény majd megtisztít, de nem, illetve csak részben. inkább olyanná vált, mint egy lámpás a kezemben, vagy inkább a a szívemben, amivel lemehetek a poklaimba és ránézhetek a szörnyire. Olyan erős ez az élmény, hogy a szerelmet is megtanultam jól élni, nem ragaszkodni, nem félni benne a veszteségtől, és azt hittem, ennél nagyobb feladat nincs, hiszen a szerelem a legnagyobb illúzió, a legnagyobb szélsőség a duális világban. De úgy tűnik a szörnyeim megvilágítása még nagyobb, most ebben a folyamatban vagyok. Ülök a pokolban, kezemben a csillag, amiben minden benne van.

És újra és újra le kell győzzem ezt a vágyam, megtartva az erejét, hogy bevilágíthassam az életem vele. :)

Namaste