Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Kedves Sanyi! Segíts kérlek még a válaszokra-lelésben...
2009. július 16. csütörtök, 18:32 | Aditi

Köszönöm a válaszod!

Az az érdekes a képességeimmel kapcsolatban, hogy abszolút spontán nyilatkoznak meg.

Voltam már olyan tudatállapotokban, amelyek csak hihetetlen mélyen a meditációban érhetők el, nappal, éberen és nyitott szemmel.

Ezek nehezen leírható élmények, sok van belőlük, és sokféle.

Ha érdekel, írok egyikről-másikról.

A kérdésem most az, hogy lehet, hogy képes vagyok ezeket átélni, ráadásul tudatosan, teljesen tudatában vagyok annak, amit átélek, és a rendszeres meditáció mégis gondot okoz?

Hogy lehet, hogy csak úgy spontán "leveszi a könyvet a polcról" a tudatom, akkor és ott, a végtelen információs-térből, és amikor erre kérem, vagy egy technikát alkalmazva irányítani próbálom, nem engedelmeskedik?

Az a tapasztalatom, hogy miközben pl. képes vagyok energiákkal gyógyítani magam, ahányszor teszem, annyiféle dolog történik. És mindig új.

Amikor az utcán sétálva pl. ráhangolódok magamra, nem azért mert így döntök, egyszerűen valahogy megtörténik, elég észrevennem, és figyelnem rá. És mindig történik valami, amit addig még nem vagy nem úgy tapasztaltam.

Nem ez zavar, ezt élvezem, hanem az, hogy amikor tudatosan igyekszem ráhangolódni a gyógyításra, mert rosszul vagyok, vagy valamelyik képességem alkalmazására, általában vagy nem az történik, ami miatt teszem, vagy nem is jutok el megfelelő szintig. A rosszullétem meg nem múlik el.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy volt már, hogy olyan rosszullétet, amit kórházban tudnak csak kezelni, egyetlen döntéssel elmulasztottam. EGYETLEN GONDOLATTAL.

Nagyon hálás voltam, és örültem, hogy már itt tartok, és arra gondoltam, na most esélyt adott arra az ég, amire egész életemben vártam, ami miatt tanultam, és tudtam hogy igaz: a tudatunk hatalmától függ minden, meg lehet gyógyulni a gyógyíthatatlan betegségből.

Erre legközelebb híre hamva sem volt a tudatom hatalmának... hiába igyekeztem minden módon alkalmazni, meditációba meg el sem tudtam merülni.

Annyiféle módszert ismerek, de a magánéletem kezelésében, tartósan, egyik sem vált be. Spontán viszont "beleesek" olyan mély tudatállapotokba is, amiket mások fél életen át gyakorolnak.

Itt van pl. ez az Akasha-olvasás. Ha egyszer ilyen ajándékkal áldott meg a sorsom, akkor miért nem tudom pl. le-Akasházni a számomra megfelelő módszert, vagy a kérdéseimre a választ? Miért csak akkor működik, amikor "kedve tarja?"

Mostanára feladtam.

Minden este és reggel imádkozom, behunyom a szemem, és teszem ami éppen jólesik. Néha használ, néha nem. Néha meditációba mélyülök, néha csak idegbeteg leszek. Az álmaimra általában segít emlékezni. de olyan is van, hogy elég ellazulnom, és kapok egy csomó energiát. Vagy imaginációs meditációt élek át, és tegnap például egyikből írtam egy verset. Éreztem, hogy írni kell, és nem gondolkodtam. Dőlt belőlem. Művész vagyok, úgyhogy ezt is jó lenne megtanulni tudatosan alkalmazni...

Néha az az érzésem, mintha szórakozna velem valaki... egyszer ott van, egyszer meg nincs...
Azt mondta valaki, hogy ez lehet azért, mert a szellemem hol ott van velem, hol meg nincs, mint a gyerekeknél 7 éves koruk előtt. De nem tudta megválaszolni mi az oka. Pedig nagy tudású és tapasztalattal rendelkező ember.


A rossz csak az, nálam ez létkérdés. Mert úgy tűnik már mindent tudok ahhoz, amit kell, hogy jobban legyek, meg elinduljak felfelé a spirituális énem megélésével (egyébként ez a radixomban is, hogy csak ez tud kiemelni a kötéseimből, meg a betegségből), de ha "nincs velem a szellemem" csak az agyam, tök mindegy, mit csinálok...nem sikerül, de meghalni meg még nincs kedvem.

Ráadásul ezek közt a tudatállapotok közt "liftezik" a tudatom. A legrosszabb, amikor elöntenek a félelmeim, meg az összes családi karmám, rám másznak a szüleim, és totál elveszve vagyok, kiszolgáltatottan, gyengén, mint egy 70 éves, mindenem fáj, stb. ÉS KÖZBEN AZ EGÉSZNEK TUDATÁBAN VAGYOK. Ilyenkor minden igyekezetemmel azon vagyok, ne veszítsem el még jobban a lélekjelenlétem, igyekszem uralni magam, a helyzetet, vagy ráérezni mi lenne a megoldás hogy pl időt nyerjek.....de sajnos a májam blokkja olyan nagy, hogy a legkisebb energia-vesztés is teljesen ki tud lendíteni. Ahogy veszted el az éberséged, mintha begyógyszereztek volna, hiába tudod, mit kell tenned, a tested legyőz... és sajnos nálunk nem megoldás a "csukd magadra az ajtót", mert anyámék még magánéletet sem hagynak, azért is zsarolnak és szívják az energiám, ha magamra fordítok időt. Idáig menekültem otthonról, de már azt sem bírom energetikailag. Változtatnom kell.

Kezdem érteni azokat a szegény embereket, akik pl. egy baleset miatt egy életre lebénulnak, vagy olyan betegségük van, hogy tiszta tudattal élik végig az ellehetetlenedésüket.

Máskor meg Isteni tudatszintben keringek, vagy olyanban, hogy a napokban pl. AZONNAL OTT TERMETTEK A DOLGOK, amikre gondoltam. Hihetetlen volt. "Milyen jó lenne egy rozskenyér a kifli helyett,.... " 5 perc múlva jött valaki, rozskenyérrel. ma megkívántam a nővér ebédjét, mert a vadast imádom, talán ez az egyetlen húsétel, amit megkívánok még olykor. ERRE AZT KAPTAM EBÉDRE, ami azért is érdekes, mert a konyhán hibát kellett véteniük emiatt, mert én húsmentes, meg sok minden-mentes diétán vagyok... :)

És ilyenek tömkelege....

Bezzeg amikor arra gondoltam, hogy legyek egészséges, és takarodhassak már innen, meg jöjjön ide valaki és adjon nekem egy helyet lakni a kisfiammal, hogy az anyámék ne szívhassák el a maradék életenergiámat, na az, nem termett meg.... pedig ismerem Deepak Chopra Hét törvényét, tudom, hogy működik, gyakorolom, amikor csak energiám van... miért nem működik azokban a dolgokban, amik az életemet jelentik?

És még egy nagyon furcsa dolog. Azt vettem észre, hogy valahányszor ilyen transzcendentális tudatállapotokba kerülök, mindig segítek valakiknek ezzel. Ez a legcsodálatosabb az egészben. És képzeld, ez nem csak a belső, de a külső világomban is így működik (persze logikus, de mégis csodálatos.)

Pl. mindig arra vágytam, hogy ismerjek egy utat, egy technikát, amivel megmentem magam, a helyemre kerülök és boldog leszek. Élhetek, aki vagyok, megoszthatom a teheteségeimet mások és a magam örömére is. Ezt valahogy nagyon kicsi korom óta éreztem.

Erre a beavatóm dolgavégezetlenül otthagyott, és engem nagyon sokféle felé, sok más út megismerése felé terelt az élet. Ha akartam, ha nem. Odatették. Viszont mindenhol energia-csere történt szellemi szinten. tehát azt vettem észre, hogy azzal hogy ott voltam nem csak én kaptam segítséget, hogy túléljek, hanem sok tudatosságot kaptak az ott-lévők tőlem. Ezt mások is észrevették.

Egyszer pl. egy "híres" beavatott láma előadására mentem. Leírtam azt a három mondatot egy füzetbe, amit még nem tudtam (kb. ennyire volt szükségem a többórás előadásból), aztán majdnem hazaindultam, mégis intuitíve beálltam az embertelen sorba, hogy áldást kérjek. Közben motoszkált a fejemben, hogy minek nekem már megint egy új "szekta", nincs is szükségem rá... csak még jobban becsavarodok. De valahogy ott jól voltam. Az áldás mindig jó dolog... Végig volt beszélgetőpartnerem, észre sem vettem, hogy már odaértünk... Egyetlen pillanat alatt ráhangolódtam, így utólag, fogalmam sincs, hogyan, odaálltam elé. És ösztönösen összetettem a két kezem magam előtt. Előtte láttam, hogy másoknak állítgat a csakráin, és fel is készültem rá, hogy de jó lesz, gyógyítgat majd egy kicsit... De AKKOR OTT MÁR NEM GONDOLKODTAM. bekapcsolt a szellemem és kész. Tök furi élmény volt. Én egész testemben remegtem (pedig nem féltem), összeérintettük a homlokunk, és ÉREZTEM AHOGY AZ ENERGIA KÖRBEN FOROG.. ÁT BELŐLEM BELÉ, ÉS VISSZA. Aztán kinyitottuk a szemeinket, ő mosolygott, és MEGCSÓKOLTA A KEZEM.

Állítólag utána erről beszélt az egész helyi "gyülekezet" hetekig. Mert a lámáknak nem szokásuk csókolgatni idegen nőknek a kezét. Soha életemben nem láttam azelőtt, és ő sem engem. Tudom, hogy mi történt ott, de sokan úgysem hinnék el, nem fárasztalak még ezzel is benneteket.

A lényeg az, hogy a tudatosságom dolgozik, és valahogy az vezérel egyik helyről a másikra, és aztán el is küld onnan. Olyan, mintha ahogy befejeztük az információcserét, mehetünk máshová... stratégiát űzne a szellemem velem.

Ez egyrészt jó, rengeteg tapasztalatom van a legkülönbözőbb misztikus iskoláktól, a családállításon át, a drámapszichológiáig. A mantráktól a meditáció legkülönbözőbb formájáig.... tudom, hogy óriási a tudásom is....

És nem tudom kezelni. Folyton elűz a szellemem. és hiába erőltetem. Hiába van tapasztalatom, hogy működik... Olyan, mintha csak azért kellett volna ezekre a helyekre elmennem, hogy kapjak és adjak.

Csak közben mindent megteszek, hogy a saját életem blokkjait is oldjam vele. Hiszen tudom, hogy ezért van az egész. De közben óhatatlanul is olyan helyzetben kerülök, hogy tanítok valamit (amit egyébként hitelesen tudok tanítani, hiszen vannak tapasztalataim, élményeim), a magam életében mégsem működik. és akkor rám néznek és azt mondják: ez a nő? Mit tud ez az isteni megtapasztalásokról, még saját magán sem tud segíteni...

És ez szörnyű. Nem maga az ítélet, bár az is rosszul esik néha, különösen ha a szüleim teszik, akiknek a legjobban kellene támogatniuk, és örülni hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldásokat találjak arra, amiben sem ők, sem az orvosok nem tudnak.

És még egy dolog. Ez az egész kontrollálatlan liftezés nagyon megviseli az amúgy is érzékeny idegrendszeremet. Képzeld el, amikor spontán a "fellegekben jársz", erre jön az apád, és gyorsan leszívja a pokol szintjéig az energiád. Mert ott még nem vagy tudatos. Tudom én. És mindent beleadok, épp ezért keresem a megoldást:

Mi az, ami miatt ez a jelenség van az életemben, hogy másoknak segítek a létezésemmel magam helyett?

Mi lehet a kulcs ahhoz, hogy rátaláljak végre egy olyan módszerre, amit magam, a magam életében sikeresen és következetesen gyakorolhatok, amihez mindig nyúlhatok, hogy feltöltsem magam, hogy gyógyítsam magam, hogy legyen energiám azokat a dolgokat megtanulni tisztán látni, amelyeket még nem látok a saját életemben...? Mi az oka, hogy a meglévők közül egy sem működik, csak a tapasztalat kedvéért?

Az a baj nálam, hogy a májam miatt nagyon nagy az energia-hiány, és egy szokásos energia-veszteség engem egy pillanat alatt padlóra küld, ahol aztán nem látom át továbbra sem a dolgokat, bármennyire igyekszem tudatosnak maradni, anyámék meg kedvükre szívogathatnak tovább..

Ez lassan az őrületbe kerget.

Pedig hidd el, nálam őrültebben kitartó csajt még nem láttál. A helyemben tuti hogy már száz halált halt volna a többség. És ezt nem csak én tudom magamról. Orvosilag is egy csoda a létezésem.
És nagyon nagy a tudásom. Szerintem ha leülnénk beszélgetni, meglepődnél. Lehet, hogy túl dumásnak tűnök, meg még sok a tanulnivalóm a dolgok kezelése terén, de hidd el, tudom amit tudok. És amikor dolgom van valakivel "bekapcsol" a szellemem, és már nem is én vagyok ott...


Csak megőrjít a tény, hogy nem tudom használni a leírtak szerint.. Olyan mintha a szellemem csapongó lenne, vagy mi....

Egyébkét egyvalaki van, akinek hasonlít az élete erre az egészre, és az "véletlenül" a mesterem. Csakhogy én nem engedhetem meg a luxust, hogy miközben csodákat teszek a képességeimmel, az életem, a lelkem egy merő tragédia. És nem is akarom követni ezt az utat. Javítani akarok rajta. Mert tudom, hogy ami kint, az bent, és csak a fel nem ismert hazugságaink, blokkjaink, az egónk játékai akadályoznak meg abban, hogy jól éljünk. Arról nem beszélve, hogy az, hogy magamra lelek-e, tartósan, és nem csak a szellemi képességeim használatában, nálam szó szerint élet-halál kérdés.

Ezért, amikor a magánéletben elhagyott, első, fél éves pánikom és összeroppanásom után :) úgy döntöttem, leválok róla, minden szinten. Magánéletileg, gyógyulásban, szellemi úton. Nem is tehettem mást, mert már régen annyira szívta az energiámat, hogy az elképesztő. Azért volt annyira nehéz meghozni ezt a döntést, mert azt hiszem tudat alatt nagyon féltem a haláltól. Amikor elkezdett gyógyítani, már gyakorlatilag zombi voltam. (Komolyan) De nem volt más út. Vagy tűrni, hogy madzagon rángat, vagy leválni, még ha félek is, és úgy tűnik, el is veszítek mindent, hiszen neki mindent odaadtam, a bizalmam, a gyógyulásom, a világnézetem, az önismeretem, a lelkem... Kicsi Edit a nagy döntésekben mindig ez utóbbit választja. "ide nekem az oroszlánt". Mindig bevált.

Elkezdtem dolgozni rajta. Megismertem, magam és őt is, a motivációinkat, a miérteket...stb. Megbocsátottam, elkezdtem szeretni, és sikerült elengednem a szerelmet. Épp tegnap érzékeltette velem a szellemem, hogy az útját is elengedtem. Ilyen nyugodt és békés már időtlen idők óta nem voltam. Este írtam egy sms-t neki: "már nem félek egyedül". Tényleg ezt éreztem. És először, hogy nem hiányzik.


Szóval tudom, hogy most rajtam a sor, és közben visszavonhatatlanul még mindig zuhan az energiaszintem. Csodálatos módon, valahogy spontán mindig kaptam annyi energiát, hogy túléljek. De most máshogy kell csinálni a dolgokat, érzem. 44 kiló vagyok, a szüleimnek kiszolgáltatva, akik nem mindennapi energia vámpírok, és semmi sem tudatosult bennük abból, miért vannak így a dolgok ahogy vannak. Süketek és vakok, és nem is akarnak látni. Csukott ajtó. Más megoldást kell találnom. Anyagi szinten semmi esélyem - az a tökéletes tükre a testi valóságomnak. Nem biztos hogy van még időm elemezgetni, amíg szívják az energiám. Az éberség fenntartásához is energia kell. Egyszer egyébként a mesterem is azt mondta, hogy már rég tudok mindent, az energia-hiány nem a nem-tudatosságom miatt van, hanem a májam miatt.

 

Bocs, hogy ilyen sokat írtam megint... talán segít neked meglátni valamit....

Kérlek adj tanácsot, ha tudsz, amiben van tapasztalatod, megtalálni az okokat...

Köszönöm.

 

Namaszte