Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Igen, szerintem is egy tudatállapot. Sőt, egy olyan
2013. augusztus 19. hétfő, 0:30 | Aditi   Előzmény

Igen, szerintem is egy tudatállapot. Sőt, egy olyan tudatállapot, amihez megfelelő gondolatok, gondolkodás és érzések társulhatnak. Tehát, egyben egy megélés.

A lényege a sors tudatos felvállalása. Hogy az ember egyszer csak rádöbben, hogy bármilyen is, és bárhol is tart a fejlődésben, és bármilyen jókat és rosszakat is örökölt, elérkezik az az idő, amikor már önállóan kell ezekkel élnie. Elérkezik az idő, amikor szembenéz azzal a világgal,a melyet csak ő láthat és élhet meg úgy. Ez a "segíts magadon, Isten is megsegít" feeling, szemben a még igencsak kamaszos "bármi lehetséges" feelinggel. Hogy nekem kell megoldanom az életem, én viszem a terheket és én birtokolom a tehetségeimet hozzá. Senki nem menthet meg, csak én, saját magam. Ez a felnőtté válás felelősség-vállalása.

Tulajdonképp ez nem egy nagy csoda, hiszen úgy is így van. Csakhogy a gyerek-lelkünkkel ezt általában nem így éljük meg. Szeretnénk még egy kicsit óvva lenni, elhinni, hogy a világ jó, vagy legalább j és rossz, amiben a jó győz. :) Nehéz szembenézni az ego teremtésével, a kollektív múltunkkal, megismerni a világot és meglátni hogyan működik. És még nehezebb ezt megismerve rádöbbenni, hogy ha a tudatosság útját választjuk, az valami teljesen más, mint amit tapasztalunk magunk körül. De ez már lehet, hogy a spirituális felelősség-vállalás. :)

A lényeg, hogy tudjuk, de legalább érezzük a sors felelősségét, mert úgyis, mindenképpen nyom. A lélek szabadsága ezt felvenni jelenti, az a tudatos vállalás, tudása annak, ami elkerülhetetlen, jobb, ha engedjük. (A meghatározottságaink, illúzióink megismerése, pl.) A felnőttséggel sok tudás jár. Egy szülő pl tudja, hogy egy gyermeknek jobb hallása van egy felnőttnél, ezért sosem beszél róla a közelében olyasmit, amit nem akarja, hogy tudja. :) Vagy nem terhel rá olyan terheket, amelyeket az még a világ nem ismeretében nem bír el. Ilyesmik a felnőttség. Meg döntésképesség, ismeretek a világról, a gondoskodás képessége, önismeret, szülői szerep-vállalás, stb. Sok dolog

Szerintem nem felesleges dolog a felnőttség, csak valószínűleg ezt is meg lehet majd haladni, valószínűleg meg is kell. És valóban mindegy, ki mennyire gondol felnőttnek, mert az a fontos, én hogy helyezkedem el ez életem középpontjában éppen, milyen viszonyban azzal, és az éppen mennyire megfelelő annak a feladatnak, helyzetnek, amiben éppen vagyok. A felnőttség ilyen értelemben ugyanúgy szubjektív fogalom, mint ahogy minden más. De tagadhatatlanul van. Könnyen lehet, hogy civilizációs ártalom. (A sorsvállalás-részt leszámítva. Azt egyébként egyes bennszülött törzseknél 14 éves korban kapják meg a fiú-gyermekek, szóval kissé korábban, mint mi, civilizált "felnőttek", akik gyermek lélekkel szülünk új gyermekeket, majd csodálkozunk, hogy a karma-hegy, amit örököltünk görög szépen egyre tovább....)

Az, hogy folyton más tudatállapotokat élünk, önmagában érdekes kérdés, és külön tudományt érdemel. De még ha váltakoznak is bennünk ezek, a sorsfelvállalás-rész a tudatunkban előkelő helyen kellene, hogy szerepeljen. Igazából valószínűleg az lenne a természetes, hogy mindig a szívünkben van. Akkor talán tudnánk örülni az életünknek annyira, hogy mernénk boldognak nevezni a tudatállapotunkat, amely jórészt meghatározó az éltünk során.

És ha nem lennénk ennyire tudatlanok, talán nem kevernénk össze magunkat holmi traumák miatt a csecsemő-, kisgyermek és gyermek-énjeinkkel, az egónkkal és még sorolhatnám. Hanem tudnánk, de legalábbis mindig élnénk a szívünk szellemének énjét -kétségek és kérdések nélkül, felnőttként, ahogy gyermekként képesek voltunk tenni, kicsit többször, mint most, hogy folyton kérdezünk. :)