Hagyományos vagy az életre nevelő iskolába adnád a gyermekedet?

Nem is tudom már hol olvastam, hogy felnőni annyit tesz, hogy rádöbbensz, nincsenek felnőttek.

Ennek a kérdésnek annyi rétege van, hogy szerintem teljességgel lehetetlen egy szilárd határvonalat húzni felnőtt és nem felnőtt között.

Ki az egyáltalán, aki felnő, ha felnövök?

A testem, ami ebben a szmogos, szennyezett világban már 10 éve olyan szar passzban lehetett, mint amennyire mondjuk 100 évvel ezelőtt egy 50 éves emberé sem volt?

Az elmém, amibe a mai világ egy óra alatt hatványozottan több bitet fecskendez be, mint a nagyszüleimébe egy egész élet alatt?

Esetleg a személyiségem, ami a mai gazdaságban annyi eséllyel rendelkezik egy stabil egzisztencia kialakítására, hogy az már szinte szóra sem érdemes?

Vagy a lelkem, ami egyes tanok szerint már kitudja hányadik inkarnációját éli meg egymás után?

Netán a tudat, amire idő és tér nem is hat, tehát nem lehet sem fiatal, sem felnőtt, sem semmi más sem?

Ki, vagy mi nő fel, kérdem én? És akkor most ki is kérdi? Egy felnőtt? Egy gyerek? Egy éretlen, vagy egy érett? Felelősségteljes vagy sem? A felelősség egyáltalán mi? Hisz mindenért ugyanaz az egy a felelős. Vagy mégsem? Van saját felelősség? Kinek van saját felelőssége? Ok-okozat? És melyik melyik? :D

Szerintem ez egy annyira abszurd téma, mégis mennyi törvény, meg jogi paragrafus, meg filozófiai, meg tudományos diskurzus e köré rendeződik...

Összefoglalva röviden a véleményem: szerintem a felnőttség is egy tudatállapot. Olyan, mint mondjuk a részegség. Valami kiváltja, és létrejön, aztán valami megszünteti, és eltűnik, hogy a helyébe lépjen egy másik tudatállapot. Kortól, nemtől, hovatartozástól, tapasztalatoktól függetlenül. Az igazi kérdés, hogy attól, hogy mondjuk volt egy "felnőtt" pillanatom, rákényszerítem-e magam arra, hogy mindig felnőttnek tűnjek, vagy el tudom fogadni, ha éppen a korom ellenére egy "gyermeki" pillanatom van épp. Mert ha el tudom fogadni, akkor teljesen lényegtelen, hogy ki gondol felnőttnek és ki nem, mert minden pillanatban az vagyok, aki, és ennyi. Ha viszont nem, és kézzel lábbal kapaszkodom a jujjdefelnőtt tudatállapotba, akkor azt az egyetlen felnőtt pillanatot sem érdemeltem meg igazán.