Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Michaelita képe
Sorstársak vagyunk, de...
2013. július 18. csütörtök, 11:02 | Michaelita

Nagyon is sorstársak vagyunk, mert ugyanez esett meg velem 20 évvel ezelőtt. 5 éves lelki barátság után fordult komolyabbra a kapcsolatunk, amit egy év "együtt járás", majd 12 év házasság követett. Amikor is látszólag egy másik nő miatt elhagyott a férjem.
Ismerem a fájdalmatokat, a bánatotokat, azt hogy nem tudtok elszakadni a volt párotoktól, mert mindezt megtapasztaltam a saját bőrömön, a saját életemben.

Amit ma, teljesen másképp látok:

- A kapcsolatunk már jóval korábban megromlott - nem igazán tudtunk közösen problémákat megbeszélni, együtt megoldani - és a lelki kötelék meglazult. A szeretetünk ugyan elég erős volt, de ez kevésnek bizonyult a hiányzó lelki kötelékek hiánya miatt. Az is problémát okozott - nem is kicsit - hogy nem fejlődtünk mindketten lelkileg és spirituálisan.

- Az életem teljesen megváltozott ugyan, teljesen más lett, de ma már - 20 év múltán - azt is csodának látom - a szeretet csodájának! - hogy a házasságunk 12 évig is tudott tartani.

- A saját belső fejlődésem, a felnőtté válási- és érzelmi fejlődési folyamatom miatt szükség volt a mi válásunkra. Én csak nélküle tudtam kiteljesedni, mellette soha nem tudtam volna (mert alárendeltem önmagamat neki... ahogy tanultam otthonról).

- Hálásan köszönöm neki az együtt töltött éveket, de örülök annak, hogy már nem élek az Ő befolyása alatt.

- A belső/magasabb énem pontosan tudta, hogy miért van szükségem a tőle való eltávolodásra. Nem véletlenül "sodort" ebbe az élethelyzetbe. A válásom, és az önállóvá, függetlenné válásom kellett ahhoz, hogy megerősödjön a kapcsolatom önmagammal, hallgassak a megérzéseimre, a belső hangomra, a sugallatokra, ami belülről segít is inspirál.
S egyáltalán: a válásom után erősödött meg a kapcsolatom Istennel, a láthatatlan világgal és kezdtem bele egy intenzív spirituális keresésbe.
Így utólag, ennyi idő távlatában be kell látnom, hogy mindez nagyon is értem volt. Köszönöm a sorsomnak, hogy ebbe az élethelyzetbe juttatott.
S köszönöm azt is, hogy éppen itt (egy fejlettnek számító társadalomban, ahol nem teljesen elnyomottak a nők), és éppen most (amikor nem vetik meg az egyedül élő, gyermeküket egyedül nevelő nőket).

Én ezeket így látom és ezeken keresztül megtanultam, hogy elfogadjam mindazt az élethelyzetet, amit a sorsom megkövetel tőlem és bevárjam azt, amikor kiderül, hogy az egésznek mi volt az értelme és miért volt rá szükség.