Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Hol a zsákutca vége?
2013. június 03. hétfő, 10:28 | Aditi   Előzmény

Hát, Vica, te aztán jó kemény vagy, de nagyjából egyetértek.

Ahol most tartunk: a probléma az, hogy mindez jórészt a tudatalattiban van a férfiaknál, még azoknál is, akik azt hiszik, már felvilágosultabbak. és amikor a felszínre jön, akkor is tagadják. A hatalommal való visszaélés, az uralkodási és birtoklási vágy, egyfajta tudatalatti juss, nem csak azokban a letagadhatatlan formákban nyilvánulhat meg, mint a verés, erőszak, anyagi kihasználás.

Én úgy látom, hogy a legtöbb párkapcsolatban folyik ez a harc, a múltból idelapátolt energetikai kapcsolódás és a legkülönbözőbb formái nyilvánulnak meg: szavakkal való bántalom, az idővel való visszaélés ( a nőnek még több dolga van, mint a férfinak, mégis a férfi akar több időt általában magának, nincs tekintettel a nőre, akinek a gyerekeken, a munkán, a háztartáson kívül szintén igénye lenne saját időre), zsarolás érzelmileg, anyagilag, vagy a az idővel ( van aki egyszerűen nem jelenik meg otthon reggeltől éjszakáig, és nem csalja meg az asszonyt, nem bulizik, de képes inkább az egész idejét munkával és a hobbijával tölteni, minthogy részt kelljen vállalni a közös életből) stb stb stb..

A női dominancia elvétett képlete is ugyanennek a játszmának a része, szerintem. Egyfajta túlvédekezés a férfi hatalommal szemben. Anyám pl szerintem ezt csinálja: apám egy elvetett gyermek, aki messze nem tudatos erre, anyámba csimpaszkodik, miközben anyám kihasználja (természetese tudat alatt, nem szándékosan) az elesett lelki helyzetét és irányít. Cserébe az uralkodásáért, megkapja apám tehetetlenségi rohamait, a dühét, hogy dühöng a dolgokon (anyámat nem bántotta, csak minket a húgommal, főleg engem, ez az első gyermek kiváltsága :) ), de szinte lehetetlen már így öreg korára megmaradni mellette, annyira fogja lett az egójának, képtelen kifejezni a szeretetét, zsörtölődik, zsarol, pufog, kritizál, kegyetlenkedik, kioktat, dühöng...hadd ne soroljam. Anyaám meg húsz éve antidepresszánson él, vajon miért. És persze az egésznek én vagyok az oka :), na ez a legszebb az egész történetben.... Szóval szép az élet.

A nőknél a védekező és áldozat álláspont jelenik meg tudat alatt: aztán szépen bevonzzák a gőgös férfit, és csodálkoznak. (én is ezt tettem eddig.) Szóval ha önismereti szempontból nézzük, működik a bevonzás, hiszen csupa tudat alatt uralkodni vágyó férfi keres csupa áldozattá válni vágyó nőt, és csak az általad leírt társadalmi fejlődés az oka annak, hogy ezek a párok nem öregszenek meg együtt (vagy nem ölik meg egymást előtte.) Van lehetőség, vagy legalábbis több lehetőség van elválni.

Önismereti szempontból, szintén, állítólag meg kell szüntetni az áldozattá válás vágyát a tudatalattiban, egyenrangúnak kell tekinteni magam, szeretni magam, tudatosnak lenni, tudni mit akarok, és partnerré válni, és akkor elvileg bevonzhatok egy olyan férfit, aki szintén tudja mindezt, és aki már nem uralkodni akar.

A kérdésem az, hogy egy olyan világban, ahol a tudatalatti kollektíven uralja az embereket, (mert bár némileg elindul a felébredés folyamata, ami ki tudja meddig tart, azért még messze nem tudatos emberek tömege járkál az utcán, ha így lenne, már rég szétfeszítettük volna ennek a társadalomnak a kereteit), akkor még ha tudatossá is válok, mi a fenét kezdjek a tudatosságommal egyedül???

A férfiak fejlődésében amúgy egy következő állomás pl az, hogy az első kollektív "kétségbeesés" után nemtörődömmé lesznek. Főleg a fiatalokon látom, hogy képtelenek harcolni. Inkább havonta váltogatják a partnereinket, vagy évente, minthogy fejlődniük kelljen. Keresnek egy új, fiatal palimadár csajt, aki még nem csinálta végig az első kört, amiben felébred, és amikor felébred, és el akar válni, keresnek egy újat, vagy a szeretővel kezdenek, akivel csalták a feleséget,a míg az kiszolgálta a családot a felébredéséig. Egy volt pasim pl ahogy öregszik egyre fiatalabb csajokat szerez magának, akikkel messze nem érzi magát olyan jól, mint a korabeliekkel, mert ráadásul egy erősen a fejében élő, intellektuális és intelligens ember, de inkább teszi ezt, minthogy harcoljon és változzon. Nincs családja, és szerintem már nem is lesz, mert ahhoz erő kell és elhatározás, és ilyen korban tudatosság is. Ja, és ráadásul ő már elvált egyszer, de még a régi családjával sem tudott kiegyezni, nem látja a gyerekét, szóval ilyen szinten menekül, semmit nem tanult, inkább nem akar tanulni.

És tudod, rengeteg ilyen pasit ismerek, volt férjeket, aki feladták, szingli negyven-ötven éveseket, akik sose mertek a családalapításba belépni, és elvannak a szingli, üres életükben inkább, minthogy erőt merítsenek.

Én meg itt vagyok egy gyerekkel, egy olyan helyzetben, amiben egy férfinak dupla feladata lenne (elfogadni, hogy második férj lehet), és nem kellenek már gyereklelkű férfiak, mert pontosan tudom, hogy boldogtalanságot szül, ha összekötöm az életem velük.

A legutolsó kapcsolatom épp ezt nem tudta elfogadni, mert saját megfogalmazása szerint "nem tud domináns lenni" - ez épp erre a téves, és eltorzult szerepre utal, mintha neki valami állatnak kellene lennie, egy oroszlánnak, vagy mit tudom én, aki uralkodik a családban. Elengedtem, mert nem képes elfogadni azt a helyet, amit mellettem adna az élet, hiába szerelmes, és az élet vicce, hogy hosszú idő után talált meg engem, és úgy érzi, "ha nem lenne egy volt házasságom", akkor biztosan boldogan élnénk amíg meg nem halunk. Nem látja mekkora tévedésben van és képtelen bevállalni az érzéseit. Megjegyezem, neki nem sikerült még egy házasságot sem kötnie. Nem tudom 42 évesen miért akar 20 éves életet élni, de jobb, ha nem mellettem tanulja meg az alázatot az élettel szemben, azt hiszem. Nekem elegem van a szenvedés minden formájából, csak azt nem tudom, hol a bánatban van már olyan pasi aki csak egy kicsi is alázatos.

Azt gondolom egyébként az ősi mintáról ( a munkamegosztás terültén) hogy nem elvétett, szerintem mindent lehet jól működtetni nem azzal van a baj, hogy a nő legyen otthon, legyen a gyerekekkel, a nőtársaival, és azokkal a rokonokkal, akikkel jóban van, a háztartással a hobbijával - ez nem azt jelenti, hogy be van zárva egy rossz helyzetbe, sőt, szerintem ez lenne a nőies. Csakhogy a férfi részéről alázat lenne szükséges, hogy megtartó erőként ne éljen vissza az erejével, és természetesen a nő sem az övével. A belső hozzáállás az, ami elromlott, nem a családmodell. Nem értek egyet a férfias női mintákkal, szerintem még betegebbé teszi a társadalmunkat, de férfinak tudnia kellene felelősséget vállalni, nem viselkedhet idióta kamaszként, amikor elvett egy nőt és gyerekei születtek.

Nem tudom, hogy lehet ezt a harcot feloldani, a legutolsó kapcsolatomnál már a végletekig elmentem, azt hiszem végre mindent jól csináltam, elfogadó voltam, szerető, nem harcoltam, nem kritizáltam, nem védekeztem, nem haragudtam. Megértettem és láttam, és támasza voltam a pasinak, ezt el is mondta, hogy érzi és tudja, azt is, hogy ő az oka annak, hogy nem tudunk továbblépni. Belátta azt, amiről írtál a saját helyzete tükrében, úgy érzi én szerettem az összes nő közül a legjobban és mégsem képes lépni. Amikor szakítottam vele, majd beledöglött, de inkább szenved egyedül, marad a mocsarában, minthogy a fejlődést válassza.

Nos, kifogytam az eszközökből, ennél nem tudok több lenni, úgy érzem, nem is kell, mert már így is kicsit túlmentem a határon, szerettem volna "megmenteni". De már nem akarom és senkit sem. Csakhogy akkor az egyenlet végén az áll: én maximumon működöm, jól mint nő, anya és feleség, tudatos vagyok és már nem megyek bele a játszmákba, nincs bennem indulat, szeretettel engedek el, és NINCS OLYAN FÉRFI AKI MELLÉM ÁLLNA A SAJÁT TUDATLANSÁGÁBÓL FAKADÓLAG.

Legalábbis ezt a tükröt tartotta nekem az élet - legutóbb.

?????????????

Be kellene vállalnom, hogy egyedül legyek? Volt olyan ezós pasi (aki maga természetesen sehol nem tart ezen a úton, úgy kihasználja a nőket, hogy öröm nézni) és azt mondta, ha így folytatom, ez nagyon szép, de egyedül maradok.... Én ezt nem tartom életszerűnek. Nem vagyok olyan gőgös, hogy azt higgyem ott tartok, nincsen tükörre szükségem, nem vágyom a családra. A gyerekem még csak tíz éves, a volt férjjel jó a kapcsolat, minden ideális. Még akár szülhetnék még egyet. Érzem magamban az erőt. de többé nem teszem olyan férfinek, aki nem áll mellettem teljes mellszélességgel.

Nem tudom, mit tehetnék. Elegem van a szeretői kapcsolatokból, az is tanulságos volt, kipróbálhattam hogy lehet szeretni azokat bárkit, olyannak amilyen. De már nem elég ez. Kell valaki, aki mellettem áll, akivel megoszthatom magam, megbeszélem a dolgokat, akire főzök, és örül ennek, aki megszereli a csapot ha csepeg. Aki ugyanúgy örül nekem, és annak amit adni tudok, mint én neki. Akivel kapcsolatban örömet okoz, hogy elfogadhatom a hibáival együtt, és ő is el tud fogadni...stb. Ez szerintem tök természetes. Ez nem a magányból fakadó szeretet-hiány, ellenkezőleg. Aki tudja, hogy egy kapcsolat tanít, annak már segít a kapcsolat fejlődni. És én erre vágyom.

De nem tudom olyan férfiakkal tenni, akik ugyanerre nem képesek.

Namaste