Hogyan kezeled a pénzt?

Mostanában szeretek kevesebbet gondolkodni. Ez a mondat már önmagában is vicces. :) Azért igyekszem, tovább. Azért most ezt leírom.

Azon a bizonyos hétvégén, az apám, a pasim és a főnököm enyhe nyomása ellenére megéreztem, hogy nem kell elindulnom dolgozni falura. És pontosan láttam, hogy kiből mi mondatta az ellenkezőjét. A megfelelési kényszer (pasim), az ezt manifesztálandó akár a kegyetlenségig fajuló hozzáállás (természetesen apám) és a kontroll elengedéséből származó félelem okozta kioktatás (főnököm). Elemezhetném még, de minek.

Mindenesetre, hallgattam magara, és mire az anyámékhoz értem, már alig tudtam beszállni az autóba, és erősen elgondolkodtam, hogy hazainduljak e, a buszok elakadtak és hó és jég borította a város utcáit. Éreztem, hogy kockázatos, de meg tudom csinálni. hazajutottam. Ekkor kellett volna visszaindulnom Egerágról, ahol, mint később megtudtam, teljesen járhatatlanná vált ekkorra a faluba vezető emelkedő-és lejtős, rossz borítású, szárazon is csúszós út. Ennyit a megérzésemről.

Feldühített, hogy emberek, akiket szeretek simán a halálba küldenek, de legalábbis az életveszélybe a saját hülye kényszereik miatt, hogy nem képesek szeretni magukat, de azért mindenesetre nekem is jól megmondják minden alkalommal, mit kellene tennem ennek megfelelő szellemben. Mintha hiányozna. . Ez a felháborodásom még mindig borzasztóan erős, ez elgondolkodtató. Talán azért van, mert sokszor szolgáltattam ki magam másoknak, és belül még mindig rettegek, hogy nem vagyok képes a saját megérzéseimet követni, hanem befolyásolható vagyok, és ezzel akár a pusztulásba is vihetem magam. Valahonnan ismerős. Ennek mindenesetre elég látványos manifesztációja volt ez a hétvégi eset.

Hozzá kell tenni, semmilyen módon nem voltam informált, fogalmam sem volt, mi közeledik, Egy kicsit sem.

Ezután beláttam, hogy nem megyek sehova és örültem, hogy van elég kajám itthon. Vártam a pasim, aki átverekedte magát a viharon a kedvemért, meg az ő kedvéért. :) Ezután csendes és boldog hétvégét töltöttünk együtt, épp, úgy, ahogy elterveztem. Egyedül a szél zavart. Az albérlet nyílászárói borzalmasak és a redőnyt úgy tépte a szél, még ha le is volt húzva, hogy sokszor azt hittem, beszakítja ablakostul. de a félelem csak megérintett. Úgy éreztem, a helyemen vagyok, és minden rendben van.

Amikor kinéztem az ablakon, csodáltam a vihart. És az azt követő csendet. A vihar múltával, két nap múlva, ahogy járható lett a város, tértem vissza a körforgásba. Akkor néztem rá a facebookra, amely mostanában az egyetlen hírforrás csatornám, jó vagy rossz, így van és nem hiányzik sem a tv, sem a híradó. Megdöbbentem, mi történt ez alatt a két nap alatt. Együtt-éreztem a hóban rekedt emberekkel, belém-villant, én is járhattam volna így és hálát adtam az életnek, hogy hallgattam magamra. felháborított az ország kormányzásának képtelensége, és örültem, hogy az emberek az összefogást ilyen nagyra értékelik és hogy a nemzeti érzületeket emelte a rossz is.

Akkora szerencsém volt, hogy még az autómat sem fújta be a hó, a pasimmal egymás mellett parkoltunk, és a ház megvédte a parkoló jó részét. Védett voltam, és éreztem ezt. De ez nem csak a szerencse miatt volt így. Jól döntöttem a kellő pillanatban és bíztam, nem féltem. A rossz idő felszólított a bennt-maradásra, ez egy ősi ösztön, szerintem, szinte örültem, hogy bebújhatok és a szelet a melegből hallgathatom és jól érezhetem magam, a világ kihívásaitól védve. Olyan voltam, mint a medve a barlangban.

Hiányérzetem volt, hogy nem segíthettem, de elfogadtam, ez most így lett. Nem zárkóztam volna el, ha megtalál a segítségkérés.

Számomra sok tanulsága volt az eseménynek, a legközelebbi ez: tiszteljük a természetet a saját természetünk ellenében is. Ne a kell, a muszáj, a pénz és a félelem motiváljon. Sokan indultak útnak akkor emiatt.

A meteorit elnyűgözött a felvételeken. És ugyanezt az érzést keltette bennem: az alázatét és a tiszteletét. És ugyanúgy felháborodtam fajtársaim gőgjén, hogy teleszórják az eget műkütyükkel, és egy ilyen "kis" űrveszélyt képtelen úgy kezelni, hogy le legyen sebesült. Egy egész osztálynyi gyerek pl. Hogy iskolába menni is még mindig fontosabb az ember számára, mint tisztelni a természetet.

Eszembe jutott, amit apám mondott a maga olykor kiállhatatlan stílusában gyerekkoromban sokszor: "Nem kell itt attól félni, hogy az emberiség elpusztítja a bolygót. Amikor elege lesz belőlünk, a Föld csak megrázza magát és újjászületik. Mi meg eltűnünk."

Egyetértek vele.

Namaszte