Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
spiritosaurus képe
Amondó vagyok, hogy a blog címe kicsit lesarkítja a dolgot és
2012. szeptember 12. szerda, 12:37 | spiritosaurus

Amondó vagyok, hogy a blog címe kicsit lesarkítja a dolgot és azt a látszatot kelti ezzel a vagy-vagy kapcsolattal, mintha csak az egyik, vagy csak a másik lehetőség létezne. Vagy élek, vagy félek? Szerintem ennyire nem szélsőséges a dolog.
Szerintem a félelem ugyanúgy az élet része, mint a bátorság. Sőt, talán az egyik legelemibb része az életnek. Ha nem féltünk volna akkor, amikor egyszer csak elfolyt anyánk magzatvize, és ránk cuppanva a magzatburok a teljes magatehetetlenségbe taszított minket, akkor valószínűleg a világra sem jöttünk volna. Majdnem biztosan azt merem állítani, hogy életünk legnagyobb, és legfontosabb lépéseinek épp a félelem a katalizátora. Ameddig nem félsz attól, hogy ha abban az állapotban maradsz, amiben vagy, akkor meghalsz, addig az ég világon semmilyen lényegi lépést nem is fogsz tenni annak érdekében, hogy megváltoztasd a helyzeted. Még akkor se, ha épp ebbe halsz bele...
Ami gond, az inkább az, amikor a félelemtől fél az ember (és egyébként nagyon ezt a korát éli most az emberiség).
Érdekes a szólásunk, miszerint jobb félni, mint megijedni. Mert ha belegondolok, sokkal inkább vagyok önmagam a megijedés pillanatában, mint a félelemében. A megijedés többnyire spontán, és őszinte. Akkor felrobban benned az adrenalin bomba, kiélesednek az érzékeid, és készen állsz bármire, hogy megmentsd az életedet, akár harccal, akár meneküléssel. Szerintem ez lenne az igazi félelem egyébként. Ez a halálfélelem, ez valós, minden lényben ott van legbelül. Anyánk méhében is inkább megijedtünk, mint féltünk.
Mert a szólásban emlegetett félelem, ami elvileg jobb, mint megijedni, az meg az, amikor már egyszer megijedtünk, és most az alapján előre félünk attól, ami még meg sem történt. Félünk félni, megijedni. Szerintem ez egy sz..r félelem. Ez az, ami szorongással párosul és felemészti az embert olyannyira, hogy szinte cselekvésképtelenné válik. Ilyenkor inkább a félelemtől fél az ember. Nem meri magát olyan helyzetbe hozni, ahol megijedhet, és spontán válaszolhat a helyzetre. Inkább marad a jól berögzült félelem érzésnél, ami még ha meg is keseríti az életét, és szép lassan szintén megöli, de legalább nem kell változtatnia. Aztán a sors iróniája, hogy általában mindig történik valami, amitől mégis megijedhetünk annyira, hogy végre belássunk, muszáj lépni.
Szóval szerintem nem jobb félni, mint megijedni. Szerintem jobb nem félni a félelemtől, mert az életünket menti meg általában. Jobb bátran odaállni, és vállalni a megijedés lehetőségét, mint előre félve elkerülni az egészet. A bátorság nem az, hogy nem félek. Mint ahogy az sem bátorság, hogy direkt ijesztő helyzeteket generálok magamnak. A bátorság az, hogy bevállalom a félelmet, és a megijedés lehetőségét, hogy legközelebb még egyszerűbben vállaljam be, mert nem is biztos, hogy meg fogok ijedni. És ugyanígy az sem biztos, hogy ha előre félek a megijedéstől, akkor nem fogok egyszer csak mégis csak megijedni.
Ami viszont érdekes, hogy ha megfigyeljük, elég egyszer megijedni, és elég konkrét félelmünk alakulhat ki egész életünkre bármilyen helyzetben, ami egy kicsit is ráilleszkedik az akkori megijedés sémájára, viszont ahhoz, hogy bátran szembe merjünk szállni egy helyzettel, baromira nem elég, ha egyszer már bátran szembeszálltunk hasonlóval. Azt először is meg kell tudni, hogy mi volt az a megijedés a múltban, ami alapján most kb az egész élettől félek, aztán rá kell jönni, hogy ez nem az a helyzet, még ha hasonló is, csak a félelmemmel teszem azzá, és ezt folyamatosan gyakorolni kell, csinálni, csinálni, csinálni. Nem félni a félelemtől, és a konfrontálódástól. Miért van ez? Miért ég be a negatív minta egy pillanat alatt, míg a pozitív csak évek fárasztó munkájával? Nem is a miért a kérdés, mert tudom, hogy miért, inkább a hogyan. Hogyan lehet ez? Hogy lehet ilyen tökéletesen kitalálva ez az egész? Ez a nagy kérdés inkább :)