Eredményesnek, sikeresnek érzed magad?

Kösz Kata!

Az a tapasztalatom, hogy amikor "nekiállok" ezek után járni, kevés a siker. Általában segítség kell. Ami a leghasznosabb volt eddig nekem az a pszichodráma, és a barátnőmmel folytatott beszélgetések. Neki sírhattam és dühönghettem. Ezt még egy másik helyen sem tapasztalhattam meg, általában azért, mert nem tudtam kifizetni a terápiát. Így is nagyon sokat kaptam, sok segítséget sok tapasztalt szakembertől, és a barátaimtól, valamint önmagamtól is, amikor sikerült elkapnom egy egy töltést és rituálészerűen csináltam egy egy meditációt, vagy oldást. De ezek általában spontán jöttem, úgy is mondhatnám az élet hívta elő, hiszen valamilyen helyzetek kacsán belülről annyira feszítette azt a bizonyos ajtót a sok töltés, hogy már csak lefújni kellett a tetejét a zárnak.

Jó, ha ezeket észreveszem, ilyenkor odafigyelek, van , hogy egyszerűen jó állapotban vagyok, mint pl. most is, és napokig, esetleg hetekig spontán működik az önfigyelés, és spontán vagyok mélyebb, meditatív vagy ahhoz közeli állapotban. Spontán elsírom magam, és olyankor hacsak lehet foglalkozom a dologgal, kisírom, adok idők magamnak és megfigyelem miről szólhat az egész.

Összességében azt gondolom, hogy biztos hasznos, ha az ember terápiákra megy, valószínűleg én is elmennék ha most tehetném, de alapjában ilyen értelemben is hiszek az életben, hogy aminek a felszínre kell kerülni, az a felszínre kerül. és ha már tudatában vagyok annak, mit is kell kezdeni vele, akkor megtörténhet az oldás. Amíg meg valami nincs egészen a felszínen, nem is biztos, hogy jó előásni. erre is van tapasztalatom.

Hogy hogyan csináljak pénzt, meg miért jó a terápiát kifizetni, erről nem kell hogy meggyőzz, de most olyan az életem, és éppen egy két hatalmas karmaoldó döntésem következtében, hogy igazából még annak is örülni tudok, h a megélhetésért tudok harcolni, mert tudom, hogy ez a helyzet annak a következménye, hogy végre hajlandó tudtam lenni elengedni a függéseim, és akarni saját lábra állni. Érzem, hogy mostantól már csak épülök, és hatalmas segítő erők dolgoznak már bennem, és valahányszor mégis ellep az ego, utána, elcsodálkozom, miért is paráztam, mert a végén mindig segítségre, és/vagy sikerre lelek, és mindig fejlődök a krízisekben. Én ebben hiszek.

Azt mondta egyszer valaki: Aki hálával tudja fogadni a nehézségeket, azt ha elveszít valakit/valamit, akár az életét, annak az örök élet a jutalma. Én erről meggyőződhettem, az elmém megtapasztalhatta, ami hatalmas kegyelem az életem részéről, hogy ez valóban így van. Ennek ellenére ez sok mindenben feladat még, de már van egy olyan alapvető tapasztalatom, amely mindig kisegít és visszaállítja a hitem, az erőm, a szívem, ha kétségekbe zuhanok is.

Ettől persze teljesen igazad van, én nem vitázom veled, tök jó lenne, ha mindazt, amiről írtál varázsütésre sikerülne kibontani.

Csak arra emlékszem, és azt derítettem ki, hogy apám valószínűleg félt akkor is, maikor kiderült, hogy férj és apa lesz, minthogy tőle hoztam az élettől való félelmet családilag. A harag és a tehetetlen düh is onnan van, és abból a nem tudatos gondolatból,, hogy az élet rossz, kegyetlen és nehéz, igazságtalan, és nem szeretetteli. Én már tudom, hogy szeretnem kell magam, és hogy tudom is szeretni magam. Ezzel igyekszem megváltani azt az örökséget, amire az elmém még emlékszik, és az apám nem tudatos mintáival jön egyes helyzetekben. De már észreveszem és kijavítom. De tőle örököltem azt a hihetetlen testi erőt is, ami miatt kilenc életem van :), és nem utolsósorban azt a megmagyarázhatatlan hitet, amit nem is tud, hogy benne van, és ami legelsősorban életben tartott akkor is, amikor meghaltam :) :)

Szóval apám szeretett, amennyire tudott, de ez a minta sok hiányosságban szenvedett, amit megszenvedtem gyerekként, és felnövő nőként. De azt gondolom, az előzőekben leírtak az okok, a legmélyebb okok, amik mentén, ha változtatni tudok a viselkedésemen, gondolkodásomon, később akár az automatizmusaimban, átéléseimben, akkor már nem cipelem ezeket a terheket tovább, és kitisztítom azt a valamit, a sok valamit az ajtó mögött, ami valójában ezeken a gyökereken élt eddig.

Anyám vonalán ugyanígy dolgozok, és az élet ahhoz is hozzásegített, hogy a testvéremmel való viszonyomon elkezdhessek javítani. Igazából csak az a dolgom, hogy megváltoztassam a hozzáállásom, első körben feladjam azt, amit mindenáron képzelni akartam róla, és arról, milyen kapcsolatban is kellene lennünk, és megengedjem neki, hogy olyan legyen, amilyen. És elengedjem, ha ez nem passzol hozzám. Ez valójában nehezebb feladat, mint pusztán megengedni neki azt, hogy ő is változott..De úgy érzem ez mindennél jobban gyógyítja a sebeket, amik mélyen a tudatalattiban vannak, a méhből már származtathatóak, nem beszélve az előző életekről.

Úgy látom az egész életem és az összes kapcsolatom átformálódik, ha meg merem engedni magamnak hogy elfogadjam magam olyannak. amilyen éppen vagyok, és a többieknek is megengedjem ugyanezt. Ha nem az elvárások mentén haladok, hanem megtanulom látni a valóságot, át kell formálnom magam, és az élet még több bizalomra önbizalomra, erő merítésre, bölcsességre és elfogadásra tanít, amikor meg merem ezt tenni. Elengedni a függéseket, szabad-lelkűnek lenni, szeretni magam,, erőnek és bátornak lenni, türelmet tanulni, és alázatot az életfeladataimban. És persze tudni, hogy mindez mindig csak az adott pillanatra értendő, a következő már egy másik, amiben a folyamatok továbbgörögve, változtatnak tovább mindent és mindenkit. :)

Namaszte