Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
A szerelem, mint az Életbe való "beavatás" egyik útja
2012. január 05. csütörtök, 22:38 | Aditi

Hát én ezt megéltem, a velejéig, öt éve kezdődött... Az a tapasztalatom, hogy igen, a szerelem ereje a legnagyobb felszabadítóerő, talán az az egyetlen poláris erő asztrális), amely képes kiemelni a posványból, a saját poklából az embert, hogy meglássa a fényt (a szeretetet). A drogokat itt nem számolom, én a természetes erőkről beszélek.

Ugyanakkor az is, hogy ilyenkor ez nem csak a szerelem ereje. Ezt azért tudom, mert szenvedélyes és konzervatív típus révén, voltam egypárszor nagyon nagyon szerelmes, és azok a kapcsolatok mégsem emeltek olyan módon fel, mint az a bizonyos egy.

Amikor elmeséltem egyszer évekkel később eg pszichológus, hipno-terapeuta ismerősömnek (nőnek) azt az élményt, amit akkor átéltem (és közben keservesen sírtam, hogy hova lett), azt mondta megdöbbent arccal:"Edit, ez nem a szerelem. Ez az ősélmény, önmagunkkal való találkozásunk ősélménye."

Azóta sok év eltelt, és rájöttem: abban az élménben ez a két dolog összekapcsolódott, és valószínűnek tartom, hogy azért kellett így lennie, mert csak a szerelem katalizáló ereje tudott fizikai és lelki mély-zuhanásomból annyira kiemelni, hogy a víz fölé emelhessem a fejem, ahol megtaláltam azt, akit még soha: önmagam, és a szeretetet.

A baj az volt, hogy nem voltam elég tudatos, hogy ezt a helyzetet kezeljem, és a volt párom sem (gyógyító, meg tanító létére: beware of the underdeveloped teachers.. :), és megtörtént az, ami a legrosszabb: a szerelemhez és őhozzá, a szerelmem tárgyához kötöttem azt az élményt, ami ott ért.

Amire az itt felhozott példánál szeretném felhívni a figyelmet az az, hogy nem önmagában ez a tény vetett a poklok poklára, bár elég súlyos, alapvető tévedés, és nagyban felsokszorozta a szenvedésem mértékét. :) hanem az, hogy a szerelem poláris volta miatt, törvényszerűen fordul az energia )))))))))))))

Úgyhogy ebben a helyzetben mindenképpen nagyon fontosnak és segítőnek tartom, ha az az ember, aki átéli, nagyon sürgősen igyekszik elválasztani és tudatosítani magában a történéseket, és még véletlenül sem tulajdonít SEMMIT a szerelemnek vagy a szerelmének.

Ez egy kegyelmi állapot, a szerelem hatalmas ereje összekapcsolódik az önmagunkról való tudás megszerzésének vágyával (a szellem talán megelégelte azt az utat, amit eddig járt, szólt a szív, hogy emelkedni kell, és behívta a hatalmas és lángoló érzelmek erejének segítségét ahhoz, hogy feltörje a sémákat). de a szerelemnek MINDIG megvan a böjtje, mert duális. Éppoly mélyre akar vetni, amilyen magasra emel. Ez a természete.

Ennek kér írja van: az előbb említett tudatosítás, és elválasztás, és figyelése azoknak a folyamatoknak, változásoknak, mik RÓLUNK szólnak, és mi hívtuk be, és emellett az, hogy ha mégis elér a csalódás, a depresszió, a kiábrándulás és fekete-öves társai: nos, akkor szívvel elfogadni, és alázattal az élet felé fordulva megtanulni azt, amire tanít. Azért működik, mert ezzel is az az igazságot szolgáljuk, nevezetesen azt, hogy mi vagyunk jó értelemben véve a világ közepe, és ezt a dolgot segítségnek, a fejlődésért vonzottuk be.

Ez az élmény az életem legfrenetikusabb élménye volt, a legnagyobb ősrobbanás, amit el tudok képzelni, az egész környezetemet, az egész életemet, az élethelyzetemet, az egészségemet, a szemléletemet, az érzelmi világomat, a gondolkodásomat és még ki tudja mit megváltoztatta, talán még a szívemet is :) Az új élet eljövetelének előszele volt.

Mindamellett eltörpült amellett az élmény mellett, amit a kórházban, a halál többszörös érintésében éltem át, a mikor az egóm valahogy kikattant, és csendben lett végre egy jó ideig: a tökéletes BOLDOGSÁG, amihez a világos semmi nem kellett, amiből semmi nem tudott elvenni semmit, és senki nem tudott hozzáadni semmit. Akkor, ez a szerelmem, akiért és aki miatt meg tudtam volna halni, akit soha nem voltam képes elengedni és ő sem engem a szerelemben, a vágyban, újra halálosan belém szeretett, mint az elején és el akarta kezdeni az egészet elölről...., szóval ő és a szerelem semmilyen módon nem érintett meg többé oly módon, hogy megfogott volna, hanem óriási hálaérzés töltött el a szeretetteli és szerelemes jelenléte alatt és akkor is ha távol volt. És ez mindenkivel így működött.

Úgyhogy kérem szépen, lehet, hogy most kissé népszerűtlen leszek a szerelmesek közt :), de szeretetteljes figyelmeztetésnek szánom, hogy a hasonló élményeket jó, ha megtanuljuk hálával és alzattal fogadni, tudatosítani ezerrel, és kihasználni mindent amit a fejlődésünkhöz ad, és elengedni, minél gyorsabban. Annál kevesebb szenvedést okozunk magunknak és a szerelmünk tárgyának. elengedés alatt természetesen a toszta szeretetben való megélést értem.

Hát, ez jó munka lesz, minden jót kívánok hozzá!

Namaszte

U.I. : A dologhoz az is hozzátartozik, hogy ilyen erejű összetalálkozást általában olyan személyiségű emberrel élünk meg, akit a szellemtudományok és az ezotéria a "kiegészítő" párnak, szellemi duálnak, az árnyékfeled megmutatójának, képviselőjének hív, ami persze nem jelenti azt, hogy csak egy van belőle, sőt, szerintem annyi, amennyire szükségünk van a fejlődésünk közben. De a többi típusú találkozás :), nem tud ekkora erejű lenni, ehhez azonban meg kell érni, ha jól, ja rosszul (én már a halál közelében voltam akkor), mert olyan sok a tudatosítani való, és olyan mély, hogy azt csak szélsőséges helyzetben vagyunk hajlandóak felvállalni - általában. és tisztelet a kivételnek, akik már gyakorlottak az önismeret tanulásában.