Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Meghalás - élni tudás - megvilágosodás
2011. november 03. csütörtök, 0:13 | Aditi

Állati szemléletes a leírásod. Ha nem írtad volna, hogy szerinted ilyen a megvilágosodás folyamata, azt mondtam volna elsőre: nahát, hiszen, én épp ezt élem! Most azt mondom: a változás, az elengedés, az egész élet elengedésének és az új élet beengedésének és tanulásának folyamatát élem. Pont, mint születéskor. (Csak akkor nem tudatosan.)

Kicsit bizonytalan vagyok - valószínűleg van analógia az Élet megengedő élése és a megvilágosodás közt. De most azt gondolom, a kettő nem egy. De lehet, hogy tévedek.

Talán azért találkozik a kettő nálam, valahogy, mert az újjászületés, a totális újrakezdés, lelkileg, szellemileg és anyagilag is valóban meghalással is jár, hiszen, szinte minden részem, az életem minden látható része cserélődik, sőt a nem látható is - új életszemlélet, új életvitel, új ritmus, új munkák, a bizonytalan és kockázatos lét felvállalása a szabadságért, új lakhely, új anyagi élet, új párkapcsolat (az még kicsit várat magára, de majd lesz), új egészségi állapot, szinte új test is....minden új. És a régi meghal.

De nem úgy hal meg, hogy "elveszik" egyszer csak.... de furcsa módon, épp, ahogy írtad, egy robbanásban egyszer, egy része, egy időre eltűnik, és ez az egyszer elég, hogy a többit el tudjuk lapátolni. Én most elkezdetem lapátolni. A hullákat, a szemetet, a régit, a nem működőt. A szépet is, ami már nincs. :)
Igazán szent ez a munka, és ennek megfelelően szentül nehéz. :) De működik.

A legfontosabb felismerésem ezzel kapcsolatban az, hogy valószínűleg ezt jelenti valóban ÉLNI. A változásban benne lenni, folyton elengedni és folyton újra nyitni, és nyitottnak lenni, átmenni a fájdalmon és élvezeteken, nem feltétlenül tudva, mi miért történik. Csak hagyni, az életet, lenni és körülmozdulni minket, hagyni hogy rombolja a félelmeink és illúzióink falait, hogy felismerhessük, mit kell elengedni, és megtanuljunk igent mondani arra, mi jön. Tudva: bármi lehet!

A megvilágosodás számomra az azonosulások elengedése. Amikor hagyjuk hogy a sorsunk belénk-marjon és hagyjuk, hogy megcsókoljon, és amikor képesek vagyunk akarni az elengedést, akkor is ha fáj, és akarni azt, ami következik, akkor is, ha nem tudjuk, milyen kísértést rejt.

Én még csak tanulom az Életet, benne vagyok a tanulásában, a teljes lerombolásban és teljes új élet varázsolásában. Én azt gondolom, ez egész életünkön át tart, mert a kicsi hullámokat mindig nagyobb követi. És mindig, törvényszerűen akkora feladatot kapunk, amit már elbírunk, így megerősödve...:)

Megvilágosodottnak lenni sem lehet egy végállomás és még véletlenül sem jelenti a boldog Paradicsomba érkezettséget. Ellenkezőleg: a megvilágosodott ember egyszerűen csak stabilabb az Élet hullámai közt. És egyre stabilabb válik. Mert tudja: minden ami körülveszi egy illúzió, egy játék, egy kivetülés, de ebben a játékban nagyon is hajlandó szívvel részt venni, elfogadóan, megengedően. Ismeri a világ kétarcúságát, a mátrix, az ego örökös támadó hajlamát, az érzelmek viharos, magával ragadó természetét, a gondolatok csapongó és kusza világát, és tudja: a lelke soha nincs biztonságban :), és a stabilitásának kulcsa, hogy minél éberebben tudjon őrködni a hullámok között, és még hányódva se felejtse el, hogy ez mind az Élet, a Sors, és Ő, a mindezek közepén, mint a tornádón átszűrődő napfény az, aki mindezeket átélve mégis boldog tud lenni, elfogadó, megengedő.

A Megvilágosodott ember nem attól boldog, hogy mentes a rossztól, és fénylénnyé válik, meg csodás rétek az élete..., hanem attól, hogy érzékletesen felismeri és tudatába ég, hogy elfogadhatja a jót és rosszat, mert ő nem azonos azzal a jóval és rosszal, amit átél, és hatalma van afelett, hogy falat épít e, vagy rombol.

A megvilágosodott ember szereti a sorsát, bármilyet is osztott magára. És abban különbözik (szerintem) a többi, már úgy ahogy élni tudó tanonctól, (tőlünk), hogy Ő ezt már soha nem felejti el, vagy majdnem soha :)

És örömmel lapátol. :)

Namaszte