Szerinted létezik Isten?

Jól belefolytunk az apa-témába, bár ennek biztosan így kellett lennie.
17 éves korom körül volt az a pont, mikor egy félig-meddig görbe este után kimondtam azt, ami azóta is visszhangzik bennem: nekem tulajdonképpen nincs apám. Addig ez soha eszembe sem jutott, azóta pedig már megbékéltem a tudattal.
Hogy ő miért ilyen? A mamám nem az a típus, aki túl sokat foglalkozott a gyerekeivel, apum „csak úgy” felnőtt. Nem nevelték, nem tanították, nem kapott mintákat. Anyum sok-sok kísérlete ellenére sem beszél sokat, de rengeteget változott mellette, előnyére. Halálesetről nem tudok.
Mellesleg, korábban megtaláltam egy óvodáskori rajzomat a családról, a legnagyobb szeretet sugárzik belőle. Mindenki mosolyog, a szüleim olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy a kezük sem látszik.
Kamaszként depressziós voltam. Magam sem tudtam, miért, egyszerűen csak jött. Nem fordultam szakemberhez, és később magától el is múlt.
Az írásaitok hatására az jutott eszembe, hogy valójában minden párkapcsolatomban megaláztatást kellett elviselnem. Mintha tudatosan ezt kerestem volna.
Az eseményeket túlságosan mélyen éltem át, sokat írtam, pályázatokra is, ám ettől is elszakadtam.
Hogyan valósítsam meg önmagam, ha azt sem tudom, hol kezdjem? Sok hibám van, amelyek szinte leláncolnak. Otthon mindig azt láttam, hogy anyum intézkedik, ő végzi a felelősségteljes dolgokat, köré csoportosul kis családom. És én rettegek a felelősségtől, viszont azt gondolom, mindent én tudok jól, ha valahol nem figyelek, máris probléma adódik. A másik felem kacag ezen, mert komikus egy ember, aki pótolhatatlannak képzeli magát.
Nem tudok meditálni, és sajnos segítségem sincs. Az okkultizmus, vagy nevezzük bárminek, azonban kicsi koromtól vonz. Szeretnék önmagam lenni, jobb ember, levetkőzve a kicsinyességeimet. De hogyan fogjak hozzá?