Milyen gyermekkorod volt?

Ifjonc koromban, amikor még természetgyógyászként garázdálkodtam, sokat vívódtam azon, hogy kérjek-e, elfogadjak-e pénzt azért, amit amúgy is szívesen végzek.
Néha már-már erőszakosan ellenálltam minden anyagi ellenszolgáltatásnak, pedig láttam, hogy az emberek ezt nehezen tűrik!

Kaptak valamit, de nem adhattak semmit sem, mert nem fogadtam el, így megrekedtek ebben az egyoldalú energia áramlásban.
Arra vagyunk tanítva, nevelve, hogy ha kapunk, akkor adjunk is! Természetesen ez egy téves tanítás, képesnek kellene lennünk arra, hogy csak adjunk, vagy csak kapjunk a világtól, másoktól. Ezt nehéz megtanulni, de érdemes, hiszen sokszor csak ennyi hiányzik a belső bőséghez, gazdagsághoz, jóléthez!

Ezért később már megengedtem, hogy adjanak valamit a gyógyulók és örültem, hogy örülnek, hogy végre egyensúlyba kerülnek Velem. Nem érezték már azt, hogy tartoznak és ettől megnyugodtak.

A pénzt azért találta fel az emberiség, hogy kicserélhessük vele azt, amink van, arra, amire szükségünk lesz. Önmagában a pénzzel, vagy annak birtoklásával semmilyen probléma sincs. A baj ott kezdődik, ha valaki túlzottan hajszolja, ragaszkodik hozzá, vagy feltűnően elutasítja, tagadja a pénzzel való kapcsolatát.
Mind a két hozzáállás kóros, kezelni kell. Önfeltáró gyakorlatokkal a mélyére nézve fájó emlékeket, téves következtetéseket, hibás gyerekkori mintákat találhatunk, amelyeket feloldva felismerhetjük a pénz valódi helyét.

Igazából sohasem a pénzre van szükségünk, hanem azokra a javakra és szolgáltatásokra, amiket pénzért megkaphatunk.
Ha a világban mindenki megtenné azt, ami a dolga, termelne és adna annyit, amennyit kell, akkor biztosan működne a pénzmentes adok-kapok gazdasági rendszer is.

De az emberek nem tudják a helyüket, nem járják az útjukat és lusták. Ezért a pénz, vagy annak hiánya egy kényszerítő erő lehet, hogy akarja megtalálni az útját, cselekedjen, legyen hasznos az itt léte!

A spiritualitás gyökerei olyan kultúrákban található, ahol szokásban van, hogy a spirituális tanítót eltartja a jónép cserébe az áldásért, a szent tanításért. Ez természetes, a papok, a guruk ezért sohasem halnak éhen, élhetik a maguk befele fordult életét, még ha nem is tűnnek olyan hasznosnak a világ számára.

A mi kultúránkban ezt ingyen élősködésnek hívják, a papokat, tanítókat megvetik, ha kéregetnek a saját létfenntartásukhoz.
Éppen ezért azt gondolom, hogy ha az orvosnak adunk fizetést, mert életeket ment, a szülésznek adunk hálapénzt, mert világra segítette a gyermekünket, és az egyetemi tanár sem ingyen tölti a fél életét a diákok tanításával, akkor egy arányos és tisztességes jövedelem megilleti azokat a Tanítókat és Segítőket is, akik a spirituális tanításokat adnak Nekünk, amivel végül is a legtöbbet tudunk Önmagunkon segíteni!

Én nem alacsonyítanék le egyetlen hazai /igaz!/ Tanítót sem azzal, hogy elvárjam: ingyen adjon, ingyen cselekedjen, ingyen dolgozzon.
Csodálom például Domján Lacit, hogyan képes évtizedek óta minden hétvégén ugyanazt a szöveget elmondani újra meg újra! Én biztos kimenekültem volna már a világból egy ilyen monoton munka elől, de az embereknek szükségük van azokra a tanításokra.

Fontosnak tartom természetesen azt is, hogy mindez a fizetség valóban arányban legyen a befektetett munkával és annak értékével, hiszen egy két napos tanfolyam bármiről is szól, nem érhet 50.000 Ft-ot!
De ezt mindenki eldönti majd, hogy Őneki megér-e ennyit és ha nem, akkor idővel a pénzsóvár Tanítók is eltűnnek az ismeretlenségben.