Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Michaelita képe
a helyes döntésről
2011. július 24. vasárnap, 11:45 | Michaelita

Nagyon szépen és meghatóan leírod a folyamatot, hogy min mentél és mégy keresztül.

Nagyon megértem és átérzem, amit írsz, mert hasonló fordult elő a saját életemben is.

Egy fiam van, 10 éves volt, amikor elváltunk. Ő elfogadott volna (tisztes távolságból) egy hozzám illő társat, csak én nem tudtam ezt megtenni, mert a szívem mélyén egy olyan szentnek tűnő belső elkötelezettségféle élt több mint 10 éven keresztül, amit akkor nem is értettem és nem is ismertem fel.
Ha ezt valaki nekem elmondja, vagy megjósolja a válásomkor, akkor nem hiszem el neki. Sőt így utólag visszanézve is nagyon hihetetlennek tűnik.
A válásom után pár évvel jártam Jhosi Bharatnál és azt hoztam fel neki, hogy a Fiam miatt nem tudok új kapcsolatot létesíteni, mert féltem őt. Ő erre számmisztikából kihozta, hogy a Fiam olyan feltétel nélkül szeret, hogy elfogad engem társsal és társ nélkül, bárhogy. S menet közben kiderült, hogy ez igaz is volt.
Az derült ki, hogy a lelkemnek egy része egy olyan szentnek tűnő kötelékként fogja fel a volt házasságomat (12 évet), amit nehezen tudtam elengedni, bár nem is tudtam róla.

Az is kiderült még, hogy nekünk el "kellett" válnunk, hogy én a spirituális utamra rátaláljak és önmagam felé befelé elinduljak.

Most 18 év távlatából összegezve azt mondanám, hogy a helyes döntés az, amivel a szívem, lelkem, szellemem összhangjával vágyom és amire bennem és az igaz társamban megérett a helyzet.
A maga idejében megjelenünk egymás életében, mint mikor 2 mágnes nem is tud mást tenni, csak vonzani egymást.

S a gyerekem? A gyerekem pedig - ezt már megtanultam - ugyanúgy viszonyul hozzám, mint én őhozzá: elfogadja a döntésemet és azt nézi, hogy az nekem jó-e és boldog vagyok-e tőle, vele. Sőt igazából a legnagyszerűbben segít tudatosítanom azt, hogy tényleg a szívem mélyéről hoztam-e a döntésemet.

Érzéseim szerint ez is olyan, mint egy csomó más dolog, ami kapcsolatos a mágiával: ha már nem várjuk, csak lazán elfogadjuk az élettől azt ami ránk vár akkor hamarabb bekövetkezik. Míg ha a várakozás izgalmában élünk, akkor ezt az időpontot mintegy késleltetjük (nem csak érzésben, hanem a türelmetlenségünk miatt az időben is).

Másokkal törődni meg azért nem tanácsos (bár ezt elég nehéz kikapcsolni), mert az életemben azt éltem meg, hogy a legnehezebb élethelyzetek váltak a legnagyobb tanítóimmá... s pl. ma már nemhogy megbocsátottam, hanem még hálás is vagyok a volt férjemnek, amiatt, hogy elváltunk. Az életet néha hosszú távon kell nézni, s hosszú távon a kényelmetlen helyzetek erősítenek meg legjobban.

Én így éltem meg ezeket a dolgokat, de majd érzed, hogy számodra mi a követhető és helyes, csak bátran támaszkodj a belső hangodra, a belső megérzéseidre, s kitartás bármi is jön eléd, mert a végén hasznos és jó lesz minden érintettnek (akik igazán és önzetlenül szeretnek)