Hogyan kezeled a pénzt?

Kedves Beatrix!

Nem állítottam, hogy tökéletes vagyok. vannak hibáim, mint mindenkinek. Még az utam elején járok. Csak azt állítottam, hogy jobb nem felsőbbrendűnek érzeni magunkat, azért, mert tudatosabbnak tekintjük magunkat egy másikkal szemben egy adott helyzetben egy-egy adott képességgel, megnyilvánulással kapcsolatban.
Te pontosan ezt tetted esetünkben. Elolvastad az írásom, és kinyilvánítottad, szerinted mi egós benne és mi nem és mire kellene vigyáznom... :) Köszönöm a tanácsokat. Vedd észre, én nem ítélkeztem. Csak kijelentettem, hogy számomra jobb úgy tekinteni a világ dolgaira, hogy még különbözőségükben is egyenlőek. Mert a másik, esetleg alacsonyabb tudatszintűnek tekintett ember, a szegényebb, tudatlanabb, indulatosabb, vagy bármilyenebb létezése éppen olyan ajándék és tanítás, mint a legnagyobb gurué. Azt mondtam, hogy a maga módján minden szent, csak tőlünk függ, hogy honnan nézzük.

És igen, valóban, mindannyian szentek vagyunk. Születésünknél, szellemünk születésénél, isteni származásunknál fogva. És úgy, ahogy a hibáinkat, ezt is látnunk, és éreznünk kell. Ennek az a módja, hogy a másikban képes legyél csak a jót látni. CSAK A JÓT. Ha nem azt látod, ha bánt, amit mond, vagy tesz, észre kell venni, hogy a saját indulatod, haragod, dühöd, felháborodásod éled. Felébreszti a te saját egód, éppen, ahogy írtad... Látod, téged felháborított a stílusom, pedig, nem is ítélkeztem. Éppen arról írtam, miért nem szerencsés ezt tenni. A legtudatosabb emberek többek között arról ismersznek fel, hogy NEM REAGÁLNAK. Nem fáj nekik a másik ember mivolta, megnyilvánulása, haragja, gőgje, még az sem, ha bántják őket. Mert tudják, hogy MINDEN BENNÜNK VAN. Ha valaki indulatos az az ő baja. Ha én annak látom, az meg az enyém.

És lehet, hogy te nem azt élted meg a barátoddal, amiről én írtam. Az meg a te élményed. Én azt éltem meg, hogy életemben először tudatosan tettem félre a saját vágyaim egy kapcsolatot illetően, mert felismertem, hogy a barátomnak most nincs szüksége kötődésre. És bár minden vágyam most egy olyan valakihez tartozni, mint ő, és az ölelése gyógyít és megnyugtat, és hiányzik, ha sokáig nem látom, de elfogadtam, hogy amit jó szívvel és örömmel most adni tud, az ennyi, és nem tennék jót vele, ha most kötődni kezdenék hozzá, vagy belevonnám egy kapcsolatba. Magammal igen. Azért nem tettem ezt mégis, mert szeretem. Tiszta szívből. És láttam, másra van most szüksége. És mindeközben örültem. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megosztotta a gondolatait, az érzéseit velem. Nagyon bensőséges órákat éltünk át, és én megéltem, hogy nem az történik, amit én akarok, hanem valami felsőbb akarat eszköze vagyok. Örömet és elfogadást adhattam, úgy, hogy megszűnt bennem minden elvárás. Boldog voltam, és vagyok, pedig nem teljesülhetett a vágyam, amire mindennél jobban vágytam.

Van egy fontos dolog. A szeretet nem érzelem. Legfeljebb tiszta érzések lehetnek benne. Ezt sokan összekeverik. Legtöbbször nem a szeretettől sírunk, vagy van katarzisunk, hanem egyszerűen felemelő érzésektől. Az a szeretet, amit Jézus is tanít, vagy Buddha, vagy a többiek elfogadás, a dolgok szemlélése, értelem, tisztán-látás, fény, a tudat, hogy minden tökéletesen a helyén van. Még a fájdalom is, még a hibáink is. De a tudatos hozzáállás a dolgok látásán túl választást is jelent. Azt, hogy megválasztom, mit látok a másikban? Még a legalantasabbnak tűnő emberekben és tettek mögött is ott a lehetőség. A felemelkedésé, a tisztaságé. Ezért nincs jó és rossz. És ezért végződnek a jó mesék, a szellemi szintű mesék úgy, hogy győz a "jó". És a győzelemben a harc is benne van. És a sárkány meghal. És jó, hogy meghal, mert különben felfalná szegény királylányt. Nincs jó és rossz. Még a halál sem az.

Az őszinteséggel soha nem volt gondom. Nagyon keményen szembesít az élet minden hibámmal, és én állok elébe mindig. Igazi Bak vagyok. Egyébként hadd kérdezzem meg tőled: ha egyszer egy-egy hibádról még nem is tudsz, csak tudattalanul megéled egy adott helyzetben, akkor hogyan lehetnél "őszinte"? Látod, még az őszinteség és a hazugság is relatív. Mert minden megélés kérdése. Ugyanaz a dolog valaki számára lehet a gyönyör, másik ember számára a pokol forrása. A dolog pedig attól ugyanaz marad. Egy pohár víz, egy ölelés, egy túra a sivatagban... A világ, a dolgok nem jók vagy rosszak. Ezért az érzelmeink félrevezetnek minket, és ítélkezésbe torkollik a dolog. Meg kell tanulnunk az érzelmeinket elválasztani a dolgoktól, és figyelmesen, elfogadással szemlélni, gyönyörködni bennük. És akkor még a legcsúfabb, legpiszkosabb, legszószátyárabb, legakármibb emberben is képesek vagyunk meglátni önmagunk szépségét. Azt, amiben egyek vagyunk. És ezáltal csodára vagyunk képesek. Mert ha valaki megérzi, hogy elfogadják minden hibája ellenére, felébred benne az isteni tudatossága, és elkezd akarni változni. Velem is ez történt. Egy velem született, gyógyíthatatlan betegségből jövök kifelé. Elég jól Már rég halottnak kellene lennem. Csak most már a másik oldalát tanulom a dolognak. Nevezetesen azt, hogy miután téged szerettek, és így felemelhettek a sötét vermedből, az egód fogságából, ami adott esetben egy betegség is lehet olyan mélyen a tudatodban, hogy esélyed sincs egyedül, de még az orvosok és kórházak hadával sem meglátni, egy idő után neked kell azzá válnod, aki felemelt: neked kell szeretned.

Az emberek többsége azt hiszi, hogy szeret, amikor udvarias, szép szavakat használ, szép érzéseket kelt, megértő, kedves....stb. Pedig az esetek túlnyomó többségében mindig van egy vagy több motiváció a dolog mögött, ami az egészet tisztátalanná teszi. Önzővé. Az igazság az, hogy időnk túlnyomó többségében magunkért szeretünk. Azért, hogy nekünk nyugalmunk legyen. Azért, hogy elfogadjanak mások. Azért, hogy ne kelljen félnünk.... stb. Mindent feltételből teszünk. Az igazi szeretet pedig feltétel nélküli. Ezért születtek az olyan mesterek a földre, mint a próféták, meg a többiek. Ők tanítottak, aztán csak éltek. Legfőbb mértékük az elfogadás volt. Az, hogy nem ítélkeztek, mert képesek voltak elfogadni, hogy minden jelenség, jó és rossz éppen az adott helyén van, és képesek voltak így is szeretni az egész világot. Még a gyilkosaikat is. Az ítélkezés, az ego félrerakása nélkül nincs valódi szeretet. Csak kedvesség, ami jólesik, közmegegyezés alapján, és persze nincs vele semmi baj. A kérdés csak az, akarsz-e továbbmenni?

Ha igen, kérlek ne ítéld meg az írásom, és engem. Ahogy én sem teszem. Csak megfigyelek.
Persze, még igen messze vagyok attól a szinttől, amiről írtam. De haladok. És már kicsi dolgokban, történésekben meg tudom élni.

A hiteltelenségről meg csak annyit, hogy köszönöm a jelzőt. Ez ugyanis azt jelenti, jó úton járok. Éspedig azért, mert a mesterem egy időben épp ilyen hazugnak és hiteltelennek láttam, mielőtt ráébredtem: a fejlődés természetes része, hogy sokkal többről tudunk, mint amit megéltünk. És amit csak tudunk, arról természetesen nem tudunk olyan tisztán beszélni, mint amit már meg is éltünk. Viszont amit már megéltünk, arról meg már nem nagyon beszélünk. Ezért van, hogy a bölcsek (már) nem beszélnek. És hogy amikor tudatosítunk, mindig tanítunk is. Rengeteg dolgot tudatosítottam az elmúlt években azáltal, hogy beszéltem, írtam róluk. Természetes lépcsőfok ez. De valóban, akkor válik majd igazán hitelessé, ha megéltem. De az még sok idő. És azzal, hogy írok, megosztom amit tanultam, sok mindenkinek segítettem már. Sajnálom, ha neked nem tudtam. Én azonban sokat tanultam tőled. Mert megfigyeltem mindent, amiről írtál. És megvizsgáltam magamban.

A nagymesterek mind azt mondják: ne higgy nekem, vizsgáld meg magad! Mert tudják, hogy a világ bennünk van!

Namaszte = Tisztelem a benned élő Istent (ergo nem az egod látom benned, ergo nem ítéllek meg...!)

Remélem, hasznodra lehettem.

Szép napot!