Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Michaelita képe
amikor a dolgok megváltoznak
2011. május 30. hétfő, 16:19 | Michaelita

Ismerem ezt a belső harcot, amiről írsz.

Vallásos, keresztény családban nőttem fel, de nem vagyok máig sem megkeresztelve (felnőtt fejjel kellett/lehetett volna választanom a családom vallását).

Sokáig azt hittem, hogy Istent utasítom el, mígnem rájöttem, hogy az elfordulásom nem Istennek szól, hanem annak, ahogy a környezetemben az Istent értelmezik és követik/képviselik.
Akkor fordultak meg bennem a dolgok, amikor egy óriási külföldi múzeum csodaszép vallásos képgyűjteményeit nézegettem és lefordítottam a képek címeit, hogy mit jelentenek. Azonban hiába értettem meg a jelentésüket, nem tudtam hozzájuk társítani a bibliai történetet. Akkor és ott nagyon elszégyelltem magamat. Mégpedig azért mert otthon sok szó esett ezekről, csak kis nyilas lázadó létemre becsuktam a füleimet, hogy ne halljak semmit, abból ami elhangzik, s utólag döbbentem rá, hogy márcsak a képek feliratainak megértéséhez is érdemes lett volna figyelni.

Mostanra már semmi sem zavar (remélem, hogy a mélyben sem:), sem a példálózás, sem a bigott vallásosság, sem a vallásos képmutatás, mert mindenki azt nyújtja, amire képes, úgy gondolom.

S igen, volt olyan amikor csak mások kedvéért mentem be az Isten házába, aztán később volt olyan is, hogy csodálkozni turistaként, de mostmár sokszor csak úgy bemegyek egy-egy (bármilyen felekezetű) templomba/zsinagógába/bazilikába. Miért? Mert ott egyfajta áhitat van a levegőben és könnyű lélekkel lehet benn tartózkodni. Ha a pap jól beszél, akkor pedig még egyel több ok, hogy meghallgassam őt.
Érdekes azt is megfigyelni, hogy mennyire más minden pap prédikációja. Tudatosan, vagy öntudatlanul mennyire beleviszik az egyéniségüket/jellemüket/személyiségüket, s ennek függvényében hall az ember egy elvont szónoklást, vagy igazi élő beszédet.

Nem dolgozom messzire a bazilikától. A bazilika jobb oldalán a szent koronát ábrázolja az egyik színes üvegablak. A délutáni nap fényében az ablakon beszűrődő nap olyan csodás, mintha a magyar szent korona dicsőségét hirdetné. Mostanság már ezért a látványért is bemegyek a bazilikába, s a csodás látvány által feltöltődve, lélekben megerősödve jövök ki.

Nem találok kivetnivalót abban, ha valaki csak hébe-hóba, esetleg ünnepnapokon megy templomba. Inkább az a fontos, hogy azt akkor milyen lelkülettel teszi.
Az ünnepek környékén a feldíszített templomok hangulata is ünnepies/ünnepélyes (még akkor is, ha megkopott a templombelső, vagy szegényebbek a hívek, vagy hideg van bent).

Jól gondolod, lesz olyan is, amikor már nem lesz Benned ellenérzés, hanem csak az áhítat, a csodálat, vagy bármilyen más érzelem (tisztán és őszintén).
De azért - alkalomadtán - majd írd meg, légy szíves hogyan fejlődtek a dolgok.