Szerinted mikorra éred el a megvilágosodást?

Szia Erikám és mindenki, akit érdekel a téma "testközelből" :) !

Végre egy józan hozzászóló, és köszönöm, hogy feltetted a kérdéseid, mert már készültem, hogy írjak, de így sokkal jobb, hogy nem vaktában kell, hanem valakiknek válaszokat adva.

A legfontosabb, amit ezzel kapcsolatban a legelején el kell mondanom, az az, hogy az, hogy egy szerv, vagy egyébként bármely más dolog is :) az életben mennyire befolyásol minket, a tudatosságunkon múlik.

Tudata még a sejteknek is van, a szerveknek is, a szerv-rendszereknek is. Amikor kommunikálunk a szerveinkkel, egy magasabb szintű tudatosságot viszünk bele: amikor szeretjük és hálásak vagyunk a létezéséért, a munkáért, amit végez, emeljük a rezgésszintjét, mert neki ez nem dolga, nincs benne a "programjában/tudatszintjében/elvégzendő teendőiben.

Kicsit ahhoz hasonlítható, ahogy a növények tudatszintje különbözik az állatokétól egy kategóriát, és az állatoké az embertől. (Nem egy precíz analógia, de nagyjából). A szerv-tudat alacsonyabb szintű, mint az emberi tudat, de bizonyos pontokon összeér. A vér például az asztrális világunk manifesztációja, az összes jó és rossz érzelem, töltés benne van, félelem, vágy...., a szív a központja a szervrendszernek, amely ugye a szeretet-központ, az érzelmek szabad áradásának és áramoltatásának vagy blokkjának a helye. Aki pl. állandóan elfojtja az érzelmeit, számolhat a szíve és az érrendszere rombolódásával.

Az emberek legnagyobb része az asztrális valóságában él. (Azt hisszük, mert ezt a mintát láttuk és tanultuk, sőt évezredeken át örököltük, hogy mi az érzelmeink vagyunk, a gondolataink, meg a testünk.) Ha jót érez megörül, ha rosszat, elkámpicsorodik. Meghatározza magát/hangulatát/közérzetét/döntéseit/tudatosságát vele. Nem tud elvonatkoztatni, nincs meg a tudatossága a jó és rossz szemléléséhez, önmaga szemléléséhez, reagál az elméje mindenre, ösztönösen, mert teszi a dolgát, és senki nem mondja meg neki mikor működjön, és hogyan. Ha valami kellemetlen éri, rosszul érzi magát, és úgy érzi ....és valami negatívra gondol, ezzel már teremti is. Ha valami jó, akkor euforikus lesz, de aztán jön a kiegyenlítődés, minden jót rossz követ és minden rosszat jó, és ezért újra meg újra ugyanazokat a helyzeteket vonzza be, ismétli, és nem érti miért.

Mert az asztrális valóságával azonosítja magát. A világról és önmagáról alkotott tévedésekre, sérelmekre és félelmekre alapozott hamis képe (ego) irányít, az előítéletekkel, hogy védje magát, a sémákkal, hogy biztonságban érezze magát.

És mindeközben nem képes érezni a szeretetet, a létezés örömét, a csodát, hogy milyen tökéletes ez a világ, még ha jó és rossz keveréke is, és hogy milyen fantasztikus hogy részt vehetünk ebben az óriási játszmában, ami a legnagyobb kaland a létezés porondján és még csak nem is kell akarnunk tudni, hogy mi fog történni. :)

Az az ember, aki azt hiszi, az érzelmei és az elméje ő, és befolyásolja a lelkiállapotát minden egyes gondolata és másoké, aki tudatlanul beengedi mások energiáit mindenestül és még nem tudja elválasztani, akiben ösztönösek az ego reakciói, a félelem és a vágy irányítanak, nos, azt az embert erősen befolyásolni fogja egy vérátömlesztés. Ugyanis úgy éli meg a tudata (önmagáról tudott képe), hogy őt most "kicserélik". Hiszen valami változik. Új töltések érkeznek, új érzelmek, sosem tapasztalt félelmek töltései vándorolnak az ereibe és ezt fizikai szinten nagyon meg lehet érezni. ("Szomorú vagyok" - mondja az ilyen ember. És az is. Pedig valójában nem az, mert nem ő a szomorú, csak azt az érzést éli át, a teste.)

És mindez azért, mert ő maga határozza meg a tudatszintjét azzal, ahogy gondolkodik, amit tud vagy nem tud önmagáról, és a világról.

Nekem valami miatt akkora kegyelemben van részem, hogy igaz, hogy sok szenvedés árán, de összeszedhettem azt a tudatosságot, aminek most van esélye ezen felülemelni, ha én is akarom és teszek érte. És addig nem is jött a máj, amíg ezt meg nem léptem. Ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat volt, amiben tanultam, és tanítottam az elmémnek, hogy nem a testem vagyok, és megtanultam így megélni magam. Eszméletlenül sokat kellett tanulnom, és treníroznom, figyelnem magam, blokkokat oldani, illúziókat leleplezni, és legfőképp meg kellett tanulnom elengedni és szeretni, figyelemmel lenni, kinyílni a világra, jót és rosszat elfogadni és megtanulni bánni velük szeretettel, míg végül megtapasztalhattam a szeretetnek azt a minőségét, amely felül áll a testen, és mindenen, amit az képvisel és vonz, az ösztönöktől kezdve az érzelmekig, a gondolatokig, az egész duális valóságig, és amely így felül áll a test bármely részén és funkcióján, a kémián, és kommunikáción, ami ott zajlik. Ez a szeretet-minőség a létezés öröme, a puszta gyönyörködés, a "csak" lenni tudás, az élet ünneplése, az egység megélése azzal, amit szemlélek, egy határtalan boldogság, ami "csak" van. Nem azért szeretek, mert bármi okom van rá, vagy szükség. "Csak" boldog vagyok. Szimplán.

(nem azt állítom, hogy megvilágosodtam, és akkor most már ez egy állandó állapot, de ez az egész történet volt a beavatásom mindhárom szinten, és mostantól ezt gyakorlom. tudatosan :)

Az emberi tudat képes ezen a szinten működni, ám ez a szint az egész duális valóságon, a földi, manifesztálódott jelenség világon felül áll. Más rend szerint, törvények szerint működik, és semmi ami a testből való nem "érti", még az elme sem, ami azért jó, mert amikor ezt megéljük, minden más részünk besorakozik alá, szépen a helyére, és helyreáll a harmónia, valamint egyetlen része a testünknek sem képes hatalmat, befolyást gyakorolni felette, - a máj sem -, mert fordítva működik a dolog: a magasabb szintű tudat emeli az alacsonyabb rezgésszintjét. (Vagyis ezt csinálhatjuk tudatosan, ha akarjuk.)

Szóval azt hiszem ki kellett oldanom egy csomó blokkot és lepleznem egy csomó illúziót, és képessé tennem magam ennek megélésére, hogy úgy élhessem át a műtétet, hogy tudatosan vagyok benne. És ez így is volt.

Meséltek nekem mások arról, hogy összezavarodtak a vértől, hogy depressziósak lettek a tudattól, hogy egy másik test része az ő testükbe került (birtoklási ösztön nem tudatos megélése!), hogy nem tudták kiverni a fejükből a donort, valahogy a "hatalmába kerítette" az érzelmeiket, és nem tudtak hónapokig szabadulni tőle, aztán elmúlt.

Én is vártam, mi lesz, de egy utó-stressz kioldódáson kívül, ami néhány nap alatt lezajlott (nem tudtam aludni, asztrális képek merültek fel, félelmek, de nem tudtam mitől, amolyan pánik-érzés, néhány napig Xanaxxal aludtam, meg dolgoztam egy kicsit rajta, aztán elmúlt), meg a gyógyszer-mellékhatásain kívül, amit szintén sikerült csökkentenem, nem volt semmi érdemleges, ami a vérátömlesztéssel, vagy a májjal kapcsolatos tudat-módosulást érinti.

Ellenben két fél éber álmomban megálmodtam előre, hogy mi lesz. Ősszel, a vonaton ülve egy két percre elmerülve az álomszerű állapotban, tisztán láttam egy kezet, amiben egy gyönyörű, egészséges, fiatal máj volt. Mintha megmutatták volna, hogy kiválasztották. Ez éppen akkor volt, amikor meghoztam belülről a döntésem, hogy elfogadom ezt a sors-utat (vagyis a sorosom.) Egy másik alkalommal pedig egy fiatal lányt láttam, aki felkelt egy asztalról és kisétált egy templom, vagy kápolna ajtaján a vakító fénybe, miután egy pap kiemelte belőle a máját.

Meg lehetett kérdezni a donor nemét és korát. Egy fiatal lány volt.

A többit várom. Tudom, hogy a máj szinte minden szervrendszerrel kapcsolatban áll, enzimeket, hormonokat termel, a cukorháztartásban részt vesz, a tisztításban, a vesékkel, a keringésben, mindenben. Olyan, mint egy karmester, átszövi az egész szervezetet a kémiája, befolyásol mindent, a szexuális élettől (ugye, a fehérmájúak.. :)a gondolkodásig, az emésztéstől az étvágyig.

De azt is tudom, hogy a szellemi tudatosság mindezeken felül áll, és mindezen folyamatok felett hatalmat bír. Ezért ha akarom, szolgálatba állíthatom a testem, gyógyíthatom, és harmonizálhatom a májjal, befogadhatom örömmel és hálával a szívemben és elfogadhatom, és így befolyásolhatom a kémiát, és a harmonizációs folyamatot, ami most a máj és a szervezetem között zajlik, összesimíthatom szépen őket a szeretettel és az elfogadással, és felszólíthatom az immunrendszeremet, hogy ne harcoljon ellene ösztönös erőkkel, de fogadja el a változást, álljon át egy új rendszerre, amiben ugyanúgy képes megvívni a kórokozókkal, mint azelőtt.

Meggyőződésem, ez a pszichés háttere annak, hogy van aki nagyon sok immunszupresszánst kell hogy szedjen, és van aki alig szed. Aki tudat alatt görcsöl, és harcol a helyzet ellen, fel nem ismert ellenérzései, előfeltételezései és félelmei miatt (ami egyébként mind csak információhiány és tévedés), annak harcol a szervezete, a teste is. Aki teljes átéléssel, és őszinte befogadással, elfogadással a sorsa iránt képes magát a változásnak odaadni, örülni az újnak és annak, amit az ad, jóval és rosszal együtt, annál működik a szellemi törvény: a test csak az autó, a vezető a tudat/tudatosság.

Nekem akkora mázlim van, hogy ezeket előtte tisztázhattam, és tudatosíthattam, és a sorsomnak átadva magam, félelem nélkül mentem a műtétre, mondhatni boldogan. Ez a boldogság azóta is tart, azt hiszem talán abból a tudatosságból fakad, hogy sohasem adtam fel hinni, hogy a sors nem ítél minket sohasem kínlódásra, betegségre, hogy az élet gyógyít, feloldoz és megvilágosít, és minden erőt és tudatosságot megkapunk a feladatainkhoz, bármilyen nehezek. Mert a sors természete ilyen. Csak meg kell tanulni felismerni és elfogadni. Ez a neheze.

Valószínűleg nem rosszul csinálom, mert ahhoz képest, hogy az utó-műtétek alatt nagyon közel voltam a halálhoz többször is, és iszonyatosan legyengítette a testem a 12 napos lélegeztetőgépes altatás hogy csak egyet említsek a "finomságokból", rekord gyorsasággal gyógyulok. A nővérek sem nagyon hitték, hogy egyhamar szabadulok, pedig jó pár májast láttak felépülni, ehhez képest három hét múlva itthon voltam, és folyamatosan, napról napra erősebb vagyok.

Tisztában vagyok vele, hogy a java most jön, ami a tudatosságot és a gyakorlást illeti. Legyőzni a testet/megszelídíteni nagyon nagy feladat, és a gyógyszereknek mellékhatása is van, ami majd idővel eltűnik, ahogy csökken, de egyenlőre még megzavarja az idegrendszert, befolyásolja a pulzust...stb, és szinte érzem, ahogy a máj és a test kémiája "ütközik" és egybeforr, kiegyenlítik egymást, ismerkednek és megoldásokra találnak. Kiloltódnak szokások a testben és új szokások születnek.

Csakúgy, mint az életemben is. Nem hiába mondják: új máj, új élet, a máj az élet lakhelye, a harmadik, a Napfonat, az Élet-energia-központ- csakránál. De nálam ez egy tudatos folyamat, én tudom, és miközben lábadozok, tudatosan tervezem a jövőm, amit megígértem magamnak a műtét előtt és közben is. (Erről az élményemről majd egy másik blogban írok, ha érdekel valakit.)

Természetesen hagyni fogom, hogy bármit hoz és ad a máj, az beépülhessen, de meg fogom figyelni magam, és csak azt tartom meg, ami épít, erre használom a tudatosságom.

Az eddigi hatások: azonnal elkezdett kifehéredni a bőröm, kerekedni az arcom, nyoma sincs a száraz, kicserepesedett könyöknek, és bokának, az állandó viszketésnek és fájdalomnak evés után. Szinte mindent megehetek, ami fenomenális élmény minden egyes étkezéskor és egy újabb hála-dömping, ami ezerrel gyógyít. Soha életemben nem voltam lelkileg ennyire feltöltve, annyira beindultak a csakráim, csak úgy vibrálok sokszor az energiától, és a problémákat is jóval hatékonyabban kezelem. A szellemi képességeim is kierősödtek, ugyanazok, amik már megvoltak, de most sokkal gyakrabban veszem észre, hogy működnek, még nem szoktam meg, hogy tudom, hol van aki telefonon hív, mert látom, meg ilyenek. Csak úgy beugranak, sokszor. Sokkal jobban érzékelem a határokat az ego és az intuíció között, és jobban tudok elengedni, a flowban vagyok, és csak arra vágyom. Jobban tudok figyelni a környezetemre és erre törekszem is, de már megy is, mert van energiám. A máj a legfőbb energia termelő szervünk.

Figyelem a folyamatokat, lovagolok jó és rossz hullámain, gyakorolok, edzem magam, készülök lelkileg az új életre és arra, hogy most a helyemre kerülök, és miközben zajlanak a változások tudom, hogy csak az a dolgom, hogy boldog legyek, és éber. Szeressem és fogadjam el magam, a testem, és a lelkem és a sorsom hozta változásokat, ne ragaszkodjak túlságosan semmihez, de mindig megtegyem, ami az én dolgom. Legyek nyitott a világra és tegyem félre a félelmet, mert az illúzió csupán és ez úgyis indig kiderül.

És olyan jó ebben benne lenni! Soha életemben nem tapasztaltam ekkora örömöt és békét, talán csak gyerekkoromban, de arról nem tudtam, és nem tudtam értékelni sem ezét ilyen módon. És visszatért az önbizalmam, mert mindezt én jártam végig, és én, tudatosan választottam: hogy elfogadom a sorsom. Újra érzem, ki vagyok, és a kórházban még az életcélommal kapcsolatban is kaptam útmutatást a "fenti" erőktől. Nem is akármilyet. :)

Most már sokat írtam, remélem, érdekesnek találjátok. Majd még beszélgetünk, ha valami érdekel titeket.

Van egy, ami egész biztosan megmozgatja a fantáziátokat, erről lehet, hogy külön blogot lenne érdemes nyitni. Ugyanis annyi gyógyszert, meg altatót kaptam, hogy két hetet legalább masszívan végig-hallucináltam.:)) Álomban is és teljesen éber állapotban is megtapasztaltam (illetve folyamatosan tapasztaltam) ezt az állapotot, ami különleges élmény volt. Ha valakit érdekel, írok róla.

Remélem, találtok az írásomban hasznosíthatót.

Namaszte