Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
szeklice képe
Rendben.
2011. május 05. csütörtök, 10:44 | szeklice   Előzmény

17 éves koromig a következő visszatérő izzasztó álmom volt:
Apukám elől menekülve rovom a köröket a házunk körül. Ő olyan hang kíséretében jön utánam, mint a sámándob hangja. /A valóságban a fülemben lüktető vér dobolt:-)/
Én befogom a fülem, és ekkor láthatatlanná válok előtte, de mikor épp megkönnyebbülnék, hogy elhalad az én "rejtekhelyem" előtt, akkor ő megáll...és megérzi, hogy ott vagyok...és... tapodtat sem mozdul! Áll és vár. Én remegek a félelemtől, hogy most mi lesz?

Sosem történt semmi több, csupán ennyi, én mégis minden alkalommal verejtéktől csöpögve ébredtem ebből az álomból.
Sokszor gondolkodtam akkor, miért is álmodom ezt. Az Apukám sosem bántott sem szóval, sem tettel...Miért félek tőle?
Miért félek az apukámtól?
Ezt a kérdést már feltettem magamnak, de akkor még nem mélyedtem bele ezoterikus olvasmányokba, mert még nem is nagyon voltak ennyire hozzáférhetőek, legalábbis számomra nem.
Egyedül voltam.
Gondolkoztam és rájöttem, hogy hopp! épp ez az!!! - én nem szoktam beszélgetni a szüleimmel, noha igényeltem volna a meghitt beszélgetéseket.
Nosza, próba szerencse! Én beszélgetni akarok velük!

Ezzel az elszántsággal odaültem Apuka /így szólítottuk addig és magáztuk/ elé, és azt mondtam neki: Szia Papikám! Veled szoktam álmodni, és nagyon félni szoktam Tőled. Ezentúl tegezni foglak! - és megfogtam a kezét.
Ahogyan rám nézett, fátyolos lett a szeme, és...nem szólt semmit, de hagyta a csendet.
Megértettem, hogy ezzel beleegyezett!
Ettől fogva tegeztem, amit csak a legidősebb /azóta meghalt/ bátyám mert megtenni, de - biztatásom ellenére - évekkel később is csak egyetlen testvérem mert "megkockáztatni".

Megszűnt a rémálmom! Nem féltem többé a Papitól, igaz, még mindig nem beszélgettünk eleget, de már a szeméből engedett olvasni.
8 gyermekes család voltunk, apukánk az anyagiakat próbálta a lehető legkreatívabb módon megteremteni, anyukánk pedig otthon szinte elveszett a család ellátásában. Ő látta, tudta, hogy valahogyan fegyelmeznie kellene minket, ezért mindig az apai szigort "kérte kölcsön": "majd ha hazajön Apátok, megtudjátok, mi lesz!"...
Így kondicionálta bennünk a félelmet az apa iránt, pedig nem akarta ezt közvetlenül. Csak nem voltak más eszközei.
Amikor igazán rájöttem arra, hogy hogyan függött össze az én álmom a fizikai valósággal, és ezt én - akkor ösztönösen - miért is tudtam megszüntetni, már asszony voltam és 3 kisfiammal otthon tevékenykedtem...
Khmmmm...Figyelem! Ébresztő!!! Már a saját történetemben tartok, ahol kísértetiesen ismétlődhetnek a gyermekként megélt helyzetek immár szülőként részt vállalva benne, ha nem módosítom azokat a pontokat, ahol annak idején gyermekként rosszul éreztem magam.
Én ösztönösen cselekedtem jól, amikor letegeztem az apukámat, de tudatossá akkor váltam, amikor meg is értettem, hogy ez miért sikerülhetett, és VÁLTOZTATTAM az akkori gyakorlaton.
Mertem szembeszállni a bénító félelmemmel, ami rögtön semmivé vált, szétfoszlott, mihelyst nevén neveztem.
Volt még egy "hozadéka" ennek a döntésemnek: Papi a halálos ágyán olyan bizalmasan beszélgetett velem intim dolgairól, érzéseiről, félelmeiről, amennyire kellett volna egész életünkben. Kinyitotta magát nekem gyermekként. Ekkor értettem meg igazán az Édesapámat!

Köszönöm a figyelmeteket.

szeklice