Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Guru kontra ember - és amire valójában tanít
2011. május 04. szerda, 22:46 | Aditi

Hát ez érdekes kérdés. Szerintem előszór is olyan, hogy szent ember nem nagyon van. Innentől kezdve fogadalmat tenni arra, hogy nem szexel valaki, mert "szent" életet él, pláne fogadalmat tenni a jövőre vonatkozólag fiatalon, nem igazán értelmes számomra. Csak egy esetben az: ha belülről jön. De ahhoz nem kell cím, rang, papír, írásbeli, másoknak is tett fogadalom. Belülről az ember felismerheti, hogy most már tényleg abba akarja hagyni a cigizést, tényleg akar kezdeni valamit az életével, úgy mondják, elszánja magát rá. Lehet érezni azt is, egészen biztos vagyok benne, hogy nem kell a szex. De erre fogadalmat tenni?? Címet adományozni? Ezért csúszott el a papság intézménye is. A lelki tisztaságot nem lehet intézményesíteni. Azt csak megélni lehet. És aki ismeri az életet, tudja, hogy minden hullámot ellenhullnám vált fel, és minél magasabbra jutunk, annál nagyobb pofonokat kaphatunk, és adhatunk, ha lankad az éberségünk.

Szerintem ez a spirituális tanítók legnagyobb csapdája. Az, hogy különbséget tesznek tanító és tanítvány között "hivatalosan". Jézus ezért mosta meg a lábát a tanítványainak: hogy megmutassa: végső soron ő is ember, egy sosrssal, amit beteljesít. Ebben az értelemben semmivel sem több a legtudatlanabb embernél. Alázatra tanított. Minden ember élete egy példa, nem azért mert tudatosabb, vagy tanító, hanem mert az. És minden emberre, még "Isten fiára" is vonatkoznak az élet vas-törvényei. Neki is van egoja, teste lelke, ő is megküzdött magával, ő is hibázott, haragudott, tévedett és megbocsátott. Nem volt "szent" ember, csak tisztább tudott maradni a legtöbb embernél. És egyébként egyes források szerint volt családja. Szerintem lényegtelen, de ha volt, én egyáltalán nem botránkozom meg rajta, mert szerintem ez a természetes. Kivéve, ha valaki elhivatottságot érez a cölibátus iránt, BELÜLRŐL. Mert akkor neki az a sorsa, és nem is fog ilyen előfordulni, mint ezekkel a mesterekkel.

Én tudom milyen, mert megéltem, amikor az ember összekeveri az energiát, a tudatosság kisugárzását az emberrel, aki közvetíti. A tanítvány nem ismeri, nem is ismerheti az embert, mert nem azért van ott. Hanem a tudatosságáért. De nincs esélye elválasztani a kettőt. Ebben a helyzetben elég nehéz még tanítani is. Érdekes módon nekem éppen az, hogy szerelmes lettem a "mesterembe", a csalódás és a tanulságok levonása segített, hogy végül képes legyek tisztán látni. Öt évembe telt, mire megismertem emberként és ma már el tudom választani a tudatosságát az embertől és kezelni is tudom. Behoztam :) Sőt, talán már le is hagytam. :))

Én úgy fogtam fel, hogy semmi nincs ok nélkül. Ezek a helyzetek is tanítanak valamit a tanítványnak is és a mesternek is. Méghozzá nem keveset. Mindketten emberek. Az egyiknek lehull a fátyol a szeméről, a másik meg lehet h rájön, talán nem kellene fogadalmakat tennie, csak élnie, és szeretettel fordulni minden létező iránt, és alázattal az élet iránt, amely nála is nagyobb erő.

Az ilyen mesterek ideje és ennek a tanítási formának az ideje egyébként lejárt. Nem véletlenül mennek el. Ez is egy korszak volt, sokaknak sokat segített.

Ennek ellenére nem védem a gyarlóságot, hasonló helyzetben, ha látom valakin, h nem belém szerelmes, csak mondjuk abba, ahogy zenélek (ez eléggé analóg) egyszerűen azt teszem, ami a legjobb neki. Ez sok minden lehet. Lehet h oda sem engedem magamhoz, lehet h beszélgetek vele, lehet h sikerül tudatosítanom hogy mi történik vele (bár amilyen makacsul hittem sokáig én is hogy ismerem az embert, pedig nem úgy volt, ez általában nem megy), lehet, h élek a lehetőséggel, mert összerezgünk, de elmondom őszintén, hogy mire készülök, és tudatosítom, hogy a döntést ő hozza meg. És lehet h nincs más mód, h lehulljon a fátyol a szeméről csak az az út, amit én is jártam, ezért bevállalom a dolgot. Ugyanakkor ebben az esetben tisztában vagyok vele, hogy bevállaltam egy lelket, és felelősséget vállaltam a fejlődéséért.

Szóval az egészet nem pusztán a vágyam miatt, hanem szeretetből tenném.

Ez egyébként előfordul nap mint nap, miközöttünk, egyszerű földi halandók között is... mert ugyanis van akkora szintkülönbség a tudatosságunkban, ami okozhat ugyanilyen típusú csalódásokat, kiszolgáltatottság-érzést, vagy valós kiszolgáltatottságot egy erősebb, tudatosabb, hatalmasabb embernek, aki aztán egyáltalán nem törődik az áldozatával, nem is tudja, hogy az. Persze, a Guruknak tudniuk kéne. De hát akkor és ott ők is csak emberek.

És nem mentesülnek a karma törvényei alól. Az én "mesterem" szerencsés, mert voltam olyan erős és kíváncsi, hogy ne adjam fel, és mögé néztem a hiedelmeimnek, és meg mertem nézni a valóságot. Ezzel nem csak őt ismertem meg emberként, hanem a magam illúzióit is.

Többet köszönhetek neki, több gyönyört, több szenvedést és több tudatosságot, amit nyertem általuk, mint bárki másnak ezen a Földön. És nem ismerek még egy ennyire gyarló embert, mint ő .:)))))) Ez a legviccesebb. :))

Persze ismerek olyan nőt is, aki ugyanebbe beleőrült. :( De ki tudja, még nem ért véget a történetük.

Én már nem ítélkezem.

És üzenem neked, Sanyi, hogy a szexxel át lehet adni a tudatosság rezgéseit. Valójában minden egyes szexnél nem csak a testnedveink és érzelmeink egyesülnek, hanem a tudatosságunk is "kicserélődik". Ezért van, hogy a házastársak előbb utóbb hasonlítani kezdenek egymásra, lehúzzuk és felemeljük egymást, kiegyenlítődnek az energiák.

Ha valaki képes a totális önátadásra és a totális befogadásra, (nem csak testi szinten) akkor ez valóban lehet egy beavatás. A Guruk pedig általában képesek rá, a befogadó fél pedig éppen a teljes nyitottság állapotában van - totálisan "bedrogozva". Ha tud élni azzal, amit kap, megnyeri a mester tudatosságát, pontosabban azt, amire szüksége van tőle. Velem ez történt.

Szerintem nehéz ezeket az eseteket kívülről jól látni. Melyikben mennyi gyarlóság és mennyi tudatosság volt. Mindenesetre szerintem nem bölcs dolog küzdeni ellene, meg "megvédeni" a leendő áldozatokat. Akinek menni kell, azt úgysem lehet visszatartani, ahogy engem sem lehetett. Akinek bele kell esni a csapdába (a sajátjába, természetesen) az beleesik azután is, hogy száz mestert "lelepleznek" és elítélnek. Ami megtörtént megtörtént, amit bevonzunk, bevonzottuk.

A valódi kérdés az: mit tudunk kezdeni vele? Esetleg tisztázni magunkban, mi hogy csináljuk. Ennek van értelme. A többi agyalás, meg ítélkezés, ami nem segít sem rajtuk, sem rajtunk.

Namaszte