Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Merlin és Maab mágiája a hétköznapi életben
2011. március 26. szombat, 14:02 | Aditi   Előzmény

A szüleim. Egyik sem tudott önmagával kapcsolatba lépve élni, csak öntudatlanul, egy egy rövid időszakra. Olyan félelemekkel küszködnek, amelyek nem engedik meg hogy önmagukkal lehessenek. De ezzel azt hiszem különböző mértékben minden ember így van ma. Voltam családállításon és sok minden kiderült ezekről, hogy melyik felmenőmtől, milyen sémák származnak, milyen traumák kapcsán, amelyek ezt a "célt" szolgálják.

Volt egy csodálatos álmom, majd lehet h egy másik blogban leírom, amiben meg álmodtam h a húgom is most anyám sémáit éli, és az álmomban sikerült neki elmondanom azt, amit az életben még nem, hogy én már megtapasztaltam, mennyire kegyetlen anyám és apám egója önmagával, és rámutatnom, úgy, hogy ő is megláthatta, hogy ugyanezt teszi magával és a lányával. Sírás volt és oldás az álmomban. És a barátnőmmel való beszélgetésem hozzásegített ahhoz, hogy meglássam: bennem is ott vannak ezek a minőségek, az apám, az anyám, a húgom, a húgom lánya, és ők ezeknek a minőségeknek a kivetülései az életemben.

És a húgom lánya, aki az egész család meglátása szerint teljesen olyan, amilyen én voltam kislányként (max. ártatlan, húsz kilométerrel a föld felett, Csipkerózsika, gyönyörű, bájos, rendkívül finom lélek, nagyon érzékeny, engedelmes gyermek, akit mindenki arra rángat, amerre neki tetszik, és ő boldogan mosolyog mindenkire, és mindenki el van hűlve h milyen csodálatos és "jó" kislány), szóval őbenne, az ő lényében valahogy felismertem a sajátom. Rádöbbentett az álmom, és az álmomban ő képviselte ezt, hogy az én valódi lényem is egy ilyen finom, önmagát megosztó, boldog lény, és a másik énem, a tanult, nagyon rosszul bánik vele. Egyenesen és egyszerűen KEGYETLEN.

Ezt egyébként a Tarot is régen megmondta nekem, csak akkor még nem tudtam ezzel mit kezdeni, ellenkezést váltott ki belőlem és félelmet a felismerés, elhűltem, amikor kihúztam a kegyetlenség kártyát, azzal a szörnyű képpel, a véres lándzsákkal, de ma már tudom, ez az igazság. Fel is tudnám sorolni mindazokat a mintákat, sémákat, viselkedési módokat, amik ezt manifesztálják, az önkínzást, önemésztést, öngyötrést, önkritizálást, elégedetlenséget, maximalizmust, megfelelési kényszert, szeretet-nélküliséget, tökéletes önelfojtást, gyilkos indultatokat, amelyek születnek mindezek kapcsán, és amelyek újra visszacsapódtak rám.

Az álmom (amit nemrég álmodtam) és ez a tegnapi élmény rádöbbentett: az a dolgom, hogy ezt a énem, akit örököltem, de nem én vagyok, mégis a részem és bennem munkál, létezik, elfogadjam létezésében, mert már itt van, a testembe kódolva, és megszelídítsem, azáltal, hogy a tudatomban (tudatosan) viszont az vagyok (azt a lényem élem és választom), aki valójában vagyok. Hogy minél inkább az motiválhasson, az a szabad és finom lény, akinek egyáltalán nem olyan sok a dolga, kötelessége, helyzetekben és embereknek való megfelelése, mint ahogy azt a másik részem el akarja hitetni velem.

A színpadon is csak annyi volt, hogy ráhangolódjak. A többi nem számít, mert a többi az ego. Azt csak hagyni kell, hogy legyen, ellenállás nélkül, és tegye ő is a dolgát. Hadd próbálkozzon. Előbb utóbb majd csak "megvilágosodik". :)

Most eszembe jutott, hogy a Merlin című filmben, minden mágia, szeretet és hatalom, kitartó próbálkozás és küzdelem után végül úgy győzi le Merlin Maabot, a sötétség úrnőjét, a mágikus, ősvilág hatalmas varázslónőjét, aki minden földi hatalom felett állt, és Merlint, magát is magából hívta életre, és így abban a dimenzióban hatalma volt felette, hogy HAGYTA és egyszerűen ELFELEJTETTE.. És erre felszólította az embereket is. Kilépett a bűvköréből. Nem hagyta, hogy ezután bármilyen hatást gyakorolhasson rá, nem lépett vele többé interakcióba. Nem reagált rá, - mintha nem is létezne.

Többé nem szentelt neki figyelmet.

Ez is egy út, talán az enyém is lehet. Figyelmen kívül hagyni mindazt ami magamban vagy másokban bánt. Amitől remeg a kezem, felmegy a vérnyomásom, fáj a gyomrom, vagy halálra rémülök. Még ha bánt is, valahogy figyelmen kívül hagyni, elengedni, és abból kiindulva cselekedni, ami e mögött, állandóan ott van velem. Az én, saját, valódi önmagam.

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez elmélet így, de a koncert jó példája volt annak, hogy ezt gyakorolni kell. Pont, mint a zongorázást. :)

Minél többet élem, minél több helyzetben, annál inkább működik. És Maab hatalma végül elenyészik.

Namaszte

U.I. Merlin azért is tehette meg amit megtett, mert addigra már mindent elveszített, ami neki, a személyes énjének fontos volt. Ha elengedjük az egot, az még nem jelenti, hogy az nem fog ellenünk lépéseket tenni. Sőt, az a tapasztalatom, minél nagyobb szeretetre és elfogadásra vagyunk képesek, annál nagyobb ellenerő jön velünk szemben de mindegyik csak arra tanít: ne álljunk ellen, de tudatosan nem álljunk ellen. Minden egyes esetben újra és újra ismerjük fel a saját énünket és hogy nincs okunk félni, bármi is történik. Ezt nehéz elfogadni, mert az emberi éltünk, az emberi részünk fontosnak tartja mindazt a jót, amit éppen élvezhetünk. Otthont, családot, gyermekünk közelségét, társainkat, tudásunkat....stb. De a beavatás útja, a tudatosodás útja olykor emlékeztet arra: ezek mind csak kölcsön vannak, és a jó soha nincs rossz nélkül, mert a földi, emberi világban a dolgok kiegyenlítik egymást. És valójában nem az a lényeg.

Ezért nem akkor vagyunk boldogok, ha sikerült megvalósítani a maradéktalan jót az életünk minden területén. Hanem inkább, amikor már minden jó és rossz közepette képesek vagyunk felismerni, érzékelni és gyakorolni saját magunk. És abból válaszolunk a világnak.

U.I. 2: Maab azt az anyai, nem elengedő energiát is manifesztálja, azt az Archetípust, a magyar mesékben a boszorkányt, akinek hatalma van felettünk, hiszen gyermekként vele voltunk egyek, mindent tőle tanultunk az életről, ezért bennünk is maradéktalanul munkál. De idővel felismerhetjük. hogy ő is csak egy ember, akiben ugyanúgy ott munkálnak a teremtés erői, és a saját élete az ő küzdelme is a az ő boszorkány énjével, amit ránk is átörökít. (Állítólag genetikai szinten is,a vérben is ott vannak ezek a minták. Létezik már olyan homeopátiás szer, amely ezekből képes sejt szinten semlegesíteni egypárat.) Felnőtté válásunk feladata, és a szülőktől való leválásunk kulcsa ez: nekünk önmagunkban kell ezt felismerni és elválasztani, és akkor benne is meglátjuk és meg tudjuk bocsátani a tudatlanságát. Hiszen mi is azok voltunk, és mindenkinek más az élete története. nem vagyunk felelősek az ő fejlődéséért, de a sajátunkért igen. Azzal adhatunk a legtöbbet magunknak , gyermekinknek és anyánknak is, ha mi képessé válunk arra, amire ő még nem volt. És mi nem válunk a boszorkányok áldozataivá. És benne sem azt látjuk, így.

Ő (Maab) a fekete pók az álmokban, az indián álmoskönyvben találtam meg a szimbólumot,már évek óta kutattam, mi ez.. A sötét anyai erőket szimbolizálja, azokat, amelyeknek halálos a csípésük, mert nincs, nem is lehet hatalmunk felettük. Nekem nem sok visszatérő álmom volt, de nagyon sokszor álmodtam gyerekkén és felnőttkén is az engem üldöző és megölő, elfojtó, behálózó, és halálba ölelő pókról.

Most már tudom, hogy nincs okom félni tőle, mert ha önmagam vagyok, akkor nincs hatalma felettem, és már rég járom ennek a tanulásnak az útját az életemben. És ezzel oldom nem csak a saját karmáimat, hanem visszafelé és előrefelé is a generációkban. Magyarul nem csak magammal teszek jót, hanem felemelem anyámat, és a gyerekeimet is, ha hagyom a pókot, hadd legelésszen. :)

Volt egy álmom, amiben kislányként kijöttem egy csatornából, felültem a hátára, és átvitt egy folyón és letett egy gyönyörű palota elé. A palotába lépve felismertem a szőnyeget: amely a nagyanyám szobájában volt, amiben most én lakom. Az otthonom.