Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Visszatérés
2011. március 26. szombat, 2:02 | Aditi

Meghívtak a gimnáziumba, ahol érettségiztem, a gimnázium 25. jubileumi ünnepségére, és felkértek, hogy vegyek részt a műsorban, amiben a régi diákok szerepelnek. Természetesen azt kérték, zongorázzak. Ebben az iskolában hatalmas szellemi erővel, tudatossággal és szeretettel támogatták az egyéniségeket, engedték meg a fiataloknak, hogy keressék önmagunkat és azt tűzték ki célul az iskolát vezető tanárok (a rendszerváltás után indult), hogy segítsenek rátalálni mindnekinek arra a lényére, aki ki akar bontakozni belőle. És ezt jól csinálták.

Imádtak engem is, és mindig támogattak a zongorázással kapcsolatban. Cserében én megszámlálhatatlan rendezvényen, fórumon zongoráztam, kísértem az iskolai kórust, és még évekig vissza is jártam e célból, érettségi után is.

Néhány tanár tudta, milyen életszakaszt élek mostanában, hogy régóta nem tudok zongorázni, mégis már évek óta a nyakamra jártak, hogy noszogassanak: mikor zongorázok nekik újra.... nemrég ugyan elkezdtem újra gyakorolni, de még nagyon gyenge lábakon áll a rutinom visszavarázsolása. Öt év után és a teljesen elveszett inspiráció után ez igen csak nagy kihívás, mind szellemileg, lelkileg, de még fizikailag is. Tisztára, mintha valami jéghegyet feszítenék szét. Ahogy újra érzek, és merek, és teszek, és nem adom fel, és újra és újra nekirugaszkodom, és nem foglalkozom vele, h azt mondja az egóm: hogy játszol? hiszen nem mennek az ujjaid. hogy képzeled, hogy ebből lesz valami? na, tessék, már kottát olvasni se tudsz. lassú vagy. sietsz. rossz a tempo. Képtelen vagy átérezni?? mi van veled?? tiszta szégyen, hogy ez történt veled. na tessék, még rendszeres gyakorlásra sem vagy képes. Fáj a kezed, nincsenek izmaid, beteg vagy. Mit akarsz még? jobb, ha feladod. ezt még egy ötéves is tudja, te meg itt bénázol. 37 évesen mi a fenét akarsz még kezdeni magaddal? nem elég érzékeny. nem elég markáns. Úgysem fog már menni a tercmenet soha. ezt középiskolás korodban sem sikerült teljesen rutinra fejlesztened, felejtsd el.stbstbsb

Hetekig vacilláltam, igent mondjak e. Nem volt egy darabom, fájt a kezem, eleinte minden egyes gyakorláskor elkeseredtem. volt h heteket ki kellett hagynom. így egy régi darabot sem lehet felújítani. Tele voltam kétségekkel: kell ez nekem? Minek erőltetni valamit, ami lehet h már rég a múlté?

De a szívem nem hagyott nyugodni. Bár nem akartam. Egyetlen porcikám sem. Azt mondtam nekik: úgyis gyakorolok, az utolsó hétre elválik, mire jutottam. szerdán válaszolok. Annyira könnyű lett volna nemet mondani.

Nem voltam készen, de már a hétvégén meghoztam a döntést: magam miatt nem érdekel. De ők nagyon szeretnék és én nagyon szeretnék örömet okozni ezzel. Valahogy úgy éreztem, ez nagyon fontos.. Kiválasztottam egy technikailag könnyű, ámde nagyon szép, lírai darabot. Igyekeztem minden nap eljátszani, h ne legyen lelkiismeret furdalásom. egyáltalán nem éreztem a közösséget a darabbal, igazából untam, de nem volt jobb ötletem. Ma, az utolsó napon véletlenszerűen ráéreztem: csak erre az érzésre gondoltam: hogy ez jó. Jó, h ezt teszem, szívesen teszem. És az örömükre, valahányszor szívből örültek nekem és lelkesen öleltek ha játszottam. Az iskolámba megyek vissza. A tanáraihoz, akiket annyira szeretek, mintha a második otthonom lett volna az a hely, és akik annyira szerettek és tiszteltek engem. és az ez ő és a mi ünnepünkről szól, semmi másról.

És megszólalt a darab. :) elkezdtem érezni a közöm hozzá, és elkezdett szépülni. Már sajnáltam, hogy nem játszottam többet naponta, de rászóltam magamra: épp jó lesz!

Öt év után színpadra menni nem volt kispálya. Az első sorban ülve figyeltem az egómat. Mindent kitalált. El sem lehet mondani. Voltak izgulós korszakaim, de ez úgy összesűrítette az összeset.... Dobogott a szívem, felment a vérnyomásom. Remegett a kezem. Szégyelltem magam h izgulok,. 37 évesen, huszonnemudomhány évvel a hátam mögött, a legmagasabb szinten. A profik közül a kispadon. Azt mondtam magamnak mindegyikre: nem baj. Ez mind nem számít. Nem ezért jöttem, és amiért jöttem, meg fog történni.

Akkora szeretettel fogadtak, hogy magam mögé néztem, biztos én vagyok e...) és akkora örömmel. De jó, hogy eljöttél! Hogy vagy? Már alig várjuk h megint játssz. Mindenki. Mindenki elbűvölőnek és bájosnak, értékesnek, és egyéninek, és nagyon szeretetreméltónak talált. Hihetetlen volt.

Felmentem a színpadra és megcsapott az ismerős érzés: de jó, itt fény van, hang és hangszer van, és olyan jó magány, ami mégis másoké is. Ezt nem lehet leírni. Beugrott egy régi élményem, y másik koncertről.

Olyan ismerős volt, ahogy beállítottam a széket, nem remegett a kezem. Adtam időt magamnak, elképzelni, a zene világát, amit játszani fogok, hogy szóljon bennem, mielőtt megszólaltatom. Rátettem a kezem a hangszerre, és figyeltem, hogy szólal meg ( nem volt lehetőségem kipróbálni. )Szinte kíváncsi voltam. És eldöntöttem, bármit mond az egó, és bármit tesz, bármennyire remeg a kezem vagy a lábam, bármennyire nem "sikerül" úgy valami, ahogy azt ő képzeli, vagy mellé találok egy egy billentyűnek azt mondom magamnak: nem ez számít. csak az, hogy eggyé váljak a szép zenével, ha csak egy percre , percek sorozatáéra is.

Milyen jó, milyen ismerős játszani, simogatni a billentyűket.

és ilyen volt.

Tévesztettem is, de elegánsan továbbléptem, alig volt észrevehető. és nem bántam. Visszatértem a zenéhez, még ha kockázatos is, mert ha zenélsz, a technika a kisujjadban kell h legyen. De jobb zenélni, mint tökéletesen játszani a semmit.

Átadtam magam, amennyire csak ott és akkor képes voltam rá, és újra és újra, ha az elmém megzavart gondolatokkal egy egy pillanatra. A félelem gondoltaival, az egóéval, a kétségeivel, a kritikáival, a mérlegeléseivel, az összehasonlítási kísérleteivel.

és sikerült.

Felálltam, éreztem, hogy alig bírt el a lábam. De belül nyugodt voltam, legbelül, és meg tudtam hajolni és mosolyogni a tapsért, hogy örülnek.

És amikor visszafelé indultam, magamban újra elmosolyodtam.

Győztem.

Ez vagyok én.

Amikor az igazgatónő beszélt a műsor kezdetén, többször elsírtam magam. És a filmen is, amit vetítettek a végén.

Amíg én játszottam, ők sírták el magunkat. Mert ott voltam velük, nekik.

Sikerült. :)

Namaszte