Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
A felismert életútnak alárendelt szellemi képességek
2011. február 25. péntek, 21:52 | Aditi   Előzmény

Hát megértem a nézőpontodat :), és igazad van, bár mégsem egészen értek vele egyet. :)

Bárcsak olyan világban élnénk, ahol nincs szükség a védelemre. Ha mindenkiben megbíznék, hogy tiszta lélekkel képes a pőre testem szemlélni, mint egy gyermek, és így is lenne, akkor valószínűleg nem használnék függönyt este, amikor felkapcsolt lámpa mellett öltözködöm. :) Szerintem valahogy így van ez azokkal a dolgokkal is amiket egymásról tudunk, vagy látunk.

Nyilván nem tudom, Jézus mikor engedte meg magának, hogy a fizikai régión túl szemléljen másokat, de az az érzésem, hogy nem álladóan tette ezt. (Ez a film, amit ajánlottam egyébként erre utal.) Én is észrevettem hogy bizonyos helyzetekben többet látok, vagy tudok, mint másokban. Amikor szeretkezek, nem azzal foglalkozok, hogy mire gondol a szomszéd néni...:) Amikor eszem, ha jól teszem, elmélyülök benne. És ha elég jól élem meditációban az életem, mindenben, amit teszek.

És a képességeimet csak akkor használom, amikor arra szükségem van nekem, vagy másoknak. Persze lehet, hogy pl. napozás közben szemlélem az embereket játékból, mert tanulok belőle, és itt jó alkalmazni amiről írtál: elfelejteni mit láttam, amikor felállok a napozószőnyegről. Szerintem is elsősorban a szándék számít.

De még mindig nem értem miért kell nyitva lenni minden dimenzióra a szemünknek, ha nincs vele dolgunk? Ha van, akkor oké. Ha mondjunk arra születtünk, mert gyógyítóként dolgozunk, vagy jósnőként, vagy olyan emberként, akinek ez napi szükséglete (de akkor is csak a munkája miatt, nem szórakozásból, vagy azért, mert ha akar, lát.)

Ha akarom, hallom a szférák zenéjét, amikor elmélyedek a csendben. És belehallok esténként az asztrális világ hangjaiba. De már rég megtanultam lezárni, mert tök felesleges mások hülyeségeivel foglalkozni lefekvés előtt. A szférák zenéjét meg nem hallgatom, amikor pl, a gyerekemmel focizok az udvaron... Mert a lábamra figyelek, arra hogyan pattan a labda, a növények illatát szagolom, meg a gyerekem örömében fürdök. (A szellemek meg csinálhatnak amit akarnak, meg mindenki gondolhat amit akar, én örülök, hogy létezem. Végső soron ezek a dolgok nem szükségesek. Csak olykor. Szerintem. )

Érted? Nem mondok ellent annak, amit írtál, csak azt hiszem egy másik élet igényeiről írtam. És egy kicsit másik szemléletű élet igényeiről is talán. Tényleg nézd meg a filmet, igazán szép (olaszok is csinálták, azért..:), kíváncsi vagyok te leveszed e azt amit én érzékeltem, vagy ez ennyire személyes lenne...

Egyébként a sorrendiséggel kapcsolatban sem teljesen értek egyet.

Az a tapasztalatom, hogy az élet határozza meg a sorrendet. És ezek a tanulások körkörösen visszatérnek. Minden alkalommal többet vagyok képes látni, amikor a látást tanulom. És minden alkalommal több szeretetre vagyok képes megnyílni amikor arra tanít az élet. És ezek a tanulások egymás után követik egymást, újra és újra. Ha valami újat tanulok, mindig meg tudnom szeretni is. És ha valamit megszeretek, előbb utóbb el kell jutnom a mélyére és meglátnom a valódi arcát. (Ha nem voltam képes látni addig.)

Nálam így van.

Az Istennel kapcsolatban nyilván csak személyes meglátásunk :) lehet. Megintcsak nem mondok neked ellent, mégis egy kicsit mást. Természetesen igen, mindannyian Isten vagyunk, vagyis végső soron a bennünk élő isteni rész a valódi énünk, amely összekapcsolódik az összes többi tudattal, és amelynek hatalma van az anyag és általában, az alatta lévő dimenziók fölött.

De szerintem nem az a cél, pusztán, hogy ezzel azonosulni megtanuljunk, hanem hogy ezt felfedezve és felfogva, életünket, és isteni hatalmunkat ennek, az isteni énben megfogalmazott és hordozott kollektív akaraknak vessük alá. Vagyis nagyon is emberekké váljunk újra, csak máshogy.

Az egyik kedvenc filmemben, az Egyiptom hercegében van egy csodás dal (többek között), amit egy sivatagban élő pap énekel arról, hogy az Isten teremtett világa olyan, mint egy szőnyeg, amiben egy-egy szál egy- egy élet. És amit hoztunk a születésünkkel, és amit tanultink utána, mind képesít minket arra az útra (mintha előre meg lenne írva), amit egy-egy ilyen szőnyeg-szál képvisel. A tanulásunk arról szól, hogy felismerjük az igazi énünk, ami az isteniben van, de az utunk, a feladatunk a földön különböző, hiszen a milyenségük, az adottságaink, képességeink, meghatározottságaink különbözőek. Ezt hívják a keletiek Dharmának. Amikor eljutunk az isteni énünkbe, felismerjük a Dharmánkat, hogy mi miért történt az életünkben (kvázi megvilágosodunk), és hogy mit tehetünk a világért. És akkor az isteni hatalmat, amit nyertünk, az isteni hatalom által az isteni tudatban felismert célnak rendeljük alá. Amely nemcsak minket de az emberiséget is szolgálja. Alázattal.

Jézus is ezt tette. Amikor Keresztelő megkeresztelte, Istennek szentelte életét, fogadalmat tett erre. Ekkor belé költözött a szentlélek ( tiszta lélek) és karmátlanul járhatta tovább az útját. De az isteni hatalmat és erőt csak a megkísértése után kaphatta meg, mert éppen azon a beavatáson és megértésen kellett keresztülesnie, hogy a hatalmát csakis és kizárólag a már megismert isteni terv végrehajtására használja. Látta a sorsát, de nem kutakodott olyanokéban, akikkel nem volt dolga. Mulatott, amikor mulatságba hívták, meg is botránkoztak a tanítványai, hogy ember, mint ők és nem értették, miért nem használja a képességit, amikor az anyag felett totális uralma volt. Nem azért nem használta, mert nem szeretettel tette volna, hanem mert nem lett volna az isteni terv szerint! Alárendelte a hatalmát a Dharmájának, ami az volt, hogy tanítsa az embereket igaz emberként élni, hallgatni a szívük hangjára, megtalálni belső útjukat, és nem az, hogy mágusokat képezzen mindenkiből.

Mert az igaz ember útja elég és többet ér mint minden más tudás, hatalom, vagy gazdagság. Erről szól a Hegyi Beszéd.

Most így látom.

Namaszte