Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Re: Fogadalom
2009. április 29. szerda, 11:18 | Névtelen (útkereső)   Előzmény

A szívemből szóltál! Én is ebben a helyzetben vagyok. Mindent elkövetek, hogy elengedjem a párom, akitől ráadásul minden szellemi tanítást is kaptam, de nagyon nehezen megy... Már évek óta nyűglődünk. (Mert ő sem engedett el, bár azt állítja...).
Szóval én is rádöbbentem, hogy valami nagyon mély, a tudatalattiban lévő kapcsolat tart össze még mindig minket, voltak látomásaim is ezzel kapcsolatban, és legutoljára, mikor együtt voltunk, a tv-ben egy előző életünkről szóló filmet vetítettek!! Azonnal és döbbenten ismertük fel. Mégis, én már belefáradtam az elemezgetésekbe, rájöttem, hogy lassú módszer. Amit fel kell ismerni, úgyis hozza az élet. (Mint p. ezt a filmet is).
Arra is rájöttem, hogy köztünk is voltak ilyen fogadalmak, amiről te is írtál, sőt valószínűleg hosszú-hosszú időn keresztül újra és újra találkoztunk sok életben ezek miatt. Megerősítettél a felajánlás ötletével, ki fogom próbálni. És milyen érdekes, éppen tegnap gondoltam arra, hogy talán kellene csinálnunk együtt egy felajánlást, hogy elengedjük egymást. Hasonlót ahhoz, ami a Mackótestvérben történik, (Rajzfilm, láttad?), amikor elégetik az ajándék amulettet. De lehet, hogy egyedül is elég... Majd írd meg a tapasztalataidat, kíváncsi vagyok, neked hogy sikerül...

Nekem még egy dolog segített egy kicsit a lezárás folyamatában haladni. Az első nagy csalódások után, felismerve, hogy tehetetlennek érzem magam, úgy tűnt semmi sem használ. sem az új tapasztalatok, a tudás, a szellemi gyakorlatok, a kommunikáció egyre rosszabb lett, ő úgy tűnt semmit sem ért meg abból, amit mondok vagy megélek... Csiki-csuki lett az egész. (Lehet, hogy ez a se veled, se nélküled?). A végére annyira tele lettem fájdalommal, csalódottsággal, keserűséggel, sőt, haraggal és gyűlölettel, féltékenységgel, miközben úgy éreztem ugyanúgy szeretem, mint régen, hogy majdnem beleőrültem. És akkor váltottam.
Elfogadtam, hogy szeretem, hogy egyenlőre nem tudok kiszeretni belőle, hogy mást szeretnék tőle, mint mit adni tud, és hogy nem tudok eleget tenni annak, amit ő vár tőlem. Elfogadtam azt, amit ad, és én úgy éreztem szükségem van rá, és igyekeztem semmi mást nem elvárni tőle. És magamtól. És ez segített. Elkezdett kitisztulni a lelkem, a gondolataim, és elkezdtem őt olyannak látni amilyen (vagy amilyenné időközben lett). Kezdek rájönni, hogy nem olyan, amire vágyom, és hogy ugyanúgy tudatlan és valójában maga sem tudja, mit akar. Egyre több helyzetet tudok kezelni, ami köztünk zajlik, és látom őt kívűlről is, nem csak az érzelmeim szintjén. És magamat is. Látom, hogy eltérőek lettek az útjaink, más megtapasztalásokra van szükségünk a saját életünk építéséhez.

Még nincs vége a folyamatnak, de úgy gondolom, nagyon sokat haladt előre a csalódás és otthagyás szokásos (egós) kapcsolat"-lezárásos" történetekhez képest. Szerintem tudatosabbá váltam a tapasztalat által, és remélem, így sikerül elengednem őt. Békében.

Még mindig szeretem és még mindig vágyom rá, és hiányzik sokszor. De már elfogadtam ezt az érzést, azt is, hogy jólesik, mert látom azt az énjét, aki számomra olyan csodálatos és megejtően kedves, igazán különleges, és lehet, hogy megismételhetetlen, még ha nem is akar szeretni engem úgy, ahogy az nekem jó lenne. És elfogadtam a fájdalmat is ezzel az érzéssel együtt. Elfogadtam a szerelmet. Nem akarom már birtokolni, de elfogadtam a jelen-lévőségét. Tudom, hogy a fájdalom bennem van és kitisztítható. És minden, ami fáj, gyógyul éppen. Nagyon szeretem, de nem akarom többé meghatározni, mi lesz velünk. Nagyobb a vágy bennem arra, hogy a helyünkre kerüljünk és boldogok legyünk, mint arra, hogy feltétlenül együtt maradjunk.

Remélem, sikerül.

És neked is sok sikert kívánok!

Edit