Becsületes vagy?

"Az apa, az anya és a tanár azok, akik elsősorban feleősek az ország jövőjéért . A három közül a tanár szerepe a legfontosabb, legmeghatározóbb,őt külön képezték és választották erre a hivatásra, önszándékából lett tanár, s ezért panasz nélkül, a lehető legjobban kell elllátnia feladatát."

Ebben az első pár sorban elmondtad az egész sztorit, csak burkoltan, és észre sem vetted, hogy tudat alatt nagyobb igazságot írtál, mint tudatosan :D Az "önszándékából lett tanár" arra enged következtetni, hogy az apa, meg az anya ettől különbözik, tehát ők nem önszántukból lettek apák/anyák.

Na ez egy gond!

Hogy ez szerintem nagyon is így van. A szülők többsége baromira nem önszántából lett szülő, csak hogy megfeleljen az ő szüleinek, a társadalomnak, még rosszabb esetben a segély a cél, esetleg véletlenül lesz gyerek. Én úgy fogantam, hogy apukám be volt rugva... Öcsémnél is... Ezt például nem volt túl kellemes megtudnom, hogy pusztán a véletlen műve, hogy lettem. (Persze most már tudom, hogy nincs semmi véletlen :))

Szóval az első gond sokkal inkább ez, amit nem is írtál le, csak a sorok közé bújt, hogy a szülők abszolút nincsenek felkészülve arra, hogy szülők legyenek. (Egy másik blogot megérne szerintem a "Milyen lehet két kiteljesedett, tudatos szülő gyermekének lenni?" Kevesen tudnának tapasztalatból írni a témáról...)

Szóval, hogy a szülők nagy része már nem úgy szülő, hogy két ember szereti egymást, és elhatározzák, hogy teremtenek egy új életet, mert érzik, megérettek a feladatra, hanem egyszer csak hopp szülők lesznek, aztán akkor "háá mosmáá mindegy" alapon kényszerből felnevelnek egy gyereket. Miközben még önmaguk sem tudják, mi az élet, már egy újat hoznak létre.

Én erre szabályt hoznék komolyan. Nem tudom, hogy lehetne kivitelezhető, de nem népesednénk túl a bolygón, és sokkal békésebb világban élnénk, ha két szülő csak akkor vállalná fel a gyermeknevelés felelősségét (mert van neki hatalmas), ha ők maguk már tudnak élni, tudják mi az, hogy élet, és nem a nemlétező problémák szüntelen megszüntetésére alapul a gyereknevelésük, hanem a gyermekben létező lehetőségek kibontakoztatására. Építésre, és nem elfojtásra tanítják a gyereket. Nem "ezt ne csináld, azt csináld" alapon, hanem "nézd, ha ezt így csinálod, akkor ez törénik, ha úgy, akkor az, most pedig a Te döntésed, hogy mit teszel, mit szeretnél megtanulni, megtapasztalni, aztán később megtanulod a másik oldalát is". Illene már egy olyan kort elérnünk, ahol a gyermeket ugyanolyan egyéniségként kezelik a szülők, mint amilyen egyéniségek ők, és mindenki, és ne csak elvárásokat mutassanak a gyermek felé, hanem hagyják szárnyra kapni, és kiteljesedni.

Mindamellett, amit a fogantatásomról írtam, az én szüleim azt hiszem a számomra legtökéletesebbek, és nekem most csorrant ki a könnycsatornámból valami, mert szembesültem vele, hogy a többséghez képest engem olyannyira nem korlátoztak szüleim, hogy rengeteg köszönettel tartozom nekik. Igaz, nem voltak ránk felkészülve, és a hazásságuk egy szörnyű házasság, meg nevelni se nagyon neveltek, mert mindig a gondokkal, meg egymás szapulásával voltak elfoglalva, de így az élet nevelt minket öcsémmel, és annyi mindent láttunk az emberi szemelyiségtipusok palettájáról, hogy valószínűleg ennek köszönhető, hogy azzá váltunk, akikké. Sosem voltam szülői terrorban, nem voltak "csináld meg a leckédet, mert szétcsaplak" meg hasonló korlátok. Persze elhangzott, hogy csináljam a leckémet, de olyankor azt mondtam csinálom, és nem csináltam. :) Aztán másnap az órán éghetett a pofám az ösztály előtt, és megtanultam, hogy mi a következménye. Aztán onnantól az én döntésem volt, hogy vállalom-e az égés felelősségét, vagy nem. Többnyire vállaltam, és ugyanúgy nem csináltam leckét :D Aztán így megtanultam, hogy lehet úgy csinálni mintha égnél, közben pedig belül nevetni az egészen.:D Tudtam az anyagot, de engem ne kötlezzenek arra, hogy a szabadidőmben is leckét írjak, amikor a napom felét elveszik az iskolában :D Így érettségiztem le mindenből négyesre... 5 év alatt (nyelvi előkészítő, nem buktam:)) egyetlen egy tankönyvemet se nyitottam ki. Halálosan komolyan mondom. Olvastam azt, amit én akartam, tankönyv soha nem volt köztük.

És itt elértünk végre a blog témájához is, hogy oktatás. Amúgy ez szerintem egy tök jó téma :)

Szóval a tanár szerepe... Szerintem egy tanárnak legalább annyira az lenne a szerepe egy gyermek, majd egy kamasz, végül egy fiatal életében (a felnőttképzéseket már nem sorolnám ide), hogy az egyéneket megtanítsák, felkészítsék az életre. Az élet sokszínűségére, az élet szépségére, és az élet árnyoldalaira is egyaránt. És minden tantárgyat tanítson egy szintén tapasztalt, az életet ismerő tanár. A mostani tanárok nagy része már 40 éve is tanár volt, de nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, mint a diákok. (Csak nézzük meg a West Balkános esetet, tizenévesen szemtanui lehetnek a fiatalok három lány megkéselt, és szó szerint halálba tiport hullájának egy szórakozóhelyen...)

A mostani tanárok nagy része önbizalom hiányos, kisebbségi komplexusos, életunt ember, aki azért megy tanárnak, mert ott azt gondolja, hogy majd teljesül az akarata végre. Egyszerűen nem tudják felkelteni a diák érdeklődését, mert fogalmuk sincs hogy kell (azt se tudják, hogy a saját érdeklődésüket mi kelti még fel). Semmi szabadságot nem kap a diák, csak a követeléseket, meg a "súlyos következményeket". Esküszöm mindig megírtam volna a házimat, ha mondjuk szerepel az órarendben csak heti egyszer két szabadfoglalkozás óra.
Beszélgethetnek a diákok, közben körbejár a tanár, ő is beszélget velük, ismerkednek, aki rajzolni szeret, rajzol, aki olvasni, olvas, stbstb. Vagy ez nagyon lehetetlen?
Minden héten más tanár tartaná az órát a diákok tanárai közül, hogy egy tanárból a diák se csak azt lássa, hogy az magolt anyagot motyog, aztán osztogatja az egyest, ha nem tudjuk, hanem lássuk emberként is. Amikor nincs az oktatási törvények közé szorítva, hanem ő is azt az arcát mutathatja, amilyen éppen az aktuális. Nem az előírt, monoton tantervhez kölcsönösen párosolú monoton előadásmódot, hanem azt, aki valójában. És a tanár is lássa a diákoknak ezt az oldalát, hogy milyen amikor ők nincsenek korlátok közé szorítva, és nem azt látja belőlük, amikor dacból már csak azért se fogadnak szót, hanem szabadok. Hagyja őket megnyílni, lássa bennük az egyéniséget, és akkor utána a tanóra keretein belül is száz százalék, hogy jobban szót értenének, ha mindenki tudná, hogy kihez hogy lehet viszonyulni, ki miben jó, ki miben nem. Egyszerűen nem lehet mindenkitől ugyanazt elvárni. Itt a hiba az oktatással. Megtanítja, hogy hogyan illeszkedjünk bele droidként a társadalom mókukerekébe, de a valódi életről senki semmit nem tud. Mert a tanárok nagy része tanár, és nem tanító. Ugye az se mindegy, hogy futár, vagy futó... A futár munkát végez kötelességből, a futónak a futás az erőssége, abban teljesedik ki, ezért fut, és így futó lesz (most nem a szintén megkövetelt versenyszerű futásra gondolok, mert a versenyszerű sportnak is vannak már olyan követelményei, amik nem feltétlenül a fejlődésért vannak. Nekem 8 év versenyszintű kosárlabdázástól szétment a térdem). Szóval én még abban sem vagyok biztos, hogy a tanárok önszándékukból mennek tanárnak. Nekem összesen kb 10 tanítóm volt a tanáraim között, akikkel a 14 év iskolatapasztalatom alatt találkoztam, és ez szerintem érdekes arány...

Na de most hirtelen ennyi, elfogytak a szavak :D