Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a
2011. január 04. kedd, 23:07 | Aditi   Előzmény

Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a rajzot én rajzoltam (a számítógépem legbénább programjával), mostanában kirajzolgatok meg kiénekelek magamból egy-s mást.

Rájöttem hogy az önkifejezés minden módja oldja az elfojtott érzelmeket. Valószínűleg itt a szerepe a művészetnek az életemben.

De a művészetben is meg kellett változnom, letenni a tanult sémákat (azok egyszerűen befuccsoltak, pedig az volt gyakorlatilag az egész életem - az egyetlen porond, ahol önmagam tudtam lenni), és kreatívvá válni.

Ez egyenlőre főleg azt jelenti, hogy kiauditálom magam. Én is csodálkozom sokszor, mire vagyok képes...

Remélem kinövi majd magát valamivé, addig is örülök, hogy lelki szinten működik.

Igazad van abban is, hogy a hogyan kommunikáljam magam (amikor ugyebár nem a zongora vagy a rajzlap előtt ülök), az nagyon fontos, és nekem nagyon nehéz. Erre sem tanultam semmilyen mintát.

Engem egyébként nem "kidobtak" a szüleim az életemből, szerintem talán még rosszabb, hogy miközben apám tudat alatt totál elvet, anyám tíz körömmel ragaszkodott és soha nem engedett el. Tehát nem az volt a baj, hogy nem figyeltek rám, hanem inkább a totális és kegyetlen kontroll. Plusz ehhez jött a betegség miatti tudatalatti pánik, a túlféltés, a rózsaszín burokban tartás mindenáron és közben az egésztől egyre jobban elfáradva (amit maguknak csináltak) teherré válás az életükben.

Tehát egyik oldalon gyűlölve voltam, a másikon meg mindent megkaptam, ami csak az erejükből tellett, de önállóvá nem érhettem, mert az (szintén tudat alatt) tilos volt és életveszélyes. Na, ezt add össze.

Nekem még nem sikerült. De gondolom azért is a harag, mert a rózsaszín ködből nem látszott a világ, és mert a rózsaszín köd mégsem volt olyan rózsaszín ráadásul. Ja, és az egészhez jött még anyám tökéletes családmodellje, ami persze nem volt messze tökéletes, mert minden volt benne, csak elfogadás nem. Egymás és önmaguk elfogadása.

Úgyhogy így az életem fele táján sikerült szembesülnöm vele, hogy ha akarok egyáltalán élni, jobb ha teljesen elölről, teljesen új alapokra építek fel egy teljesen új életet. Bepótolva mindent, ami az elfojtás miatt kimaradt (gyakorlatilag minden, a tökéletes és anyucinak tökéletesen megfelelő, engedelmes és tehetséges kislány szerepen kívül - na meg a kurtizán szerep még jól ment, mert abban hálisten igencsak szó szerint áthágtam a családi etikettett... amitől legalább ez az egy terület egészséges maradt az életemben ... :)

Ugyhogy azt hiszem azért is haragszom, mert ennek így kellett lennie. és nagyon nehéz ezt csinálni, és egyáltalán nem így képzeltem és nem ezt akartam. csak egészségesnek lenni, és élni. Arról nem beszélve, hogy a fiamra milyen hatással van ez az egész - no nem mintha az eljátszott hamis szerepeim jobbat tettek volna neki, de azért ez nagyon megviselős élet. Semmi romantika, semmi rózsaszín köd, elvált, beteg anyuka, aki életmentő műtétre vár négy éve, közben idegileg meg lelkileg meg fizikailag is összetört, aztán felépíti magát újra. Ideges és elégedetlen nagypapa és továbbra is az álmait kergető és a valóságot totálisan hárító, depressziós nagymama, akik eltartanak minket, amíg ki nem kecmergerk ebből az egész, közösen gyártott kakihegyből (amiben persze nincs benne hogy ők is, mert ők továbbra sem akarnak látni - nekik még mindig sokkal jobb ez a nagy közös mártír élet, mint a fájdalmas valóság - olykor reménykedem benne, hogy ha majd újra a műtőasztalon leszek, talán igazán magukba néznek. Az tök jó lenne.). Anyagilag teljes csőd, rokkant nyugdíj, meg némi gyerektartás, amit felemészt egy hitel, amit fatális tévedésemben (szerelem és rózsaszín köd) bevállaltam egy ember ígéretére, akit szerettem, és akiről később kiderült, nem tud és nem is akar felelősséget vállalni a tetteiért és az ígéreteiért. A mai napig. És folyamatos munka-keresés, amit rendre ellehetetlenít a fizikai állapotom. (Manapság még egy inlfuenza miatt is kirúgják az embert, nem ám hogy hetekig kórházban lenni. Hát milyen munkaerő az?)

Ezért is haragszom. De nagyon.

Azért persze nem adtam fel, és rájöttem legjobban az enyhíti a haragom, amikor sikerül tenni magamért. Olcsóbb biztosítást kötni, lelki gyakorlatokat végezni, kapcsolatokat szerezni, barátokat, segítőket és olyanokat, akiknek én segíthetek azzal, amit már tudok. Így vannak a gyerekemnek cipői és kabátjai, minden télen, anélkül, h drágán meg kellene vennem, és én is lassan elkezdtem jobb helyzetbe hozni magam. Azt hiszem a lelki egy jó része már meg van, a szellemi is, és most a fizikai jön.

Remélem, igazad van, és mire a helymen leszek, eltűnik a haragom. és jól fogok élni. Ez a célom.

Holnap egyébként megyek egy nagyon jó pécsi együttes első próbájára, felvesznek szopránnak, amit még soha nem csináltam ilyen formában, és nagyon nagyon örülök neki!! Sok a fellépésük, és elég jól is keresnek vele, úgyhogy ez úgy érzem már az új életem része. Na, ezek oldják a legjobban minden rossz érzésem. Ha azt tehetem, ami a dolgom. És reménykedem, hogy nem leszek sokat beteg és most már megjön az a máj végre.

Azt hiszem, az ember talán csak addig haragszik, amíg a helyére nem kerül. de ez nem olyan egyszerű, ha a fogantatásodtól kezdve el volt baltázva az életed.... finoman szólva

Nektek is, és minden bajtársamnak sok sikert kívánok a jó élethez!!!

Namaszte