Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Hát ez szörnyű, de a legszörnyűbb, hogy ilyen emberek
2010. november 18. csütörtök, 22:20 | jessica73

Hát ez szörnyű, de a legszörnyűbb, hogy ilyen emberek tanítanak. Nem csodálom, hogy berágtál.
És az a rossz ebben, hogy teljes meggyőződéssel tudják ezt hirdetni, mert ez a tapasztalatuk, nem látnak az orruknál tovább. És ugye amiben hisznek, az a tapasztalatuk is, ami egy ördögi kör.

Nekem annyi tapasztalatom van a szeretetről, szívnyitásról - épp ma írtam erről egy másik blogban -, hogy magam sem hittem, hogy a dolgok elrendezésében a szívnyitás és beengedés milyen nagy hatással van. Voltak helyzetek a családi kapcsolataimban, amit nem tudtam elfogadni, megemészteni, holott elméletileg tudtam, hogy igazam van, de nem értettem, hogy a külsőségekben ez miért nem nyilvánul meg. Talán mert meg kellett tanulnom megbocsátani, úgy igazából, teljes szívből, nem csak "felszínesen" megérteni a mögöttes okokat. Több ilyen eset is volt. Mindegyikkel dolgoztam a szeretet-elfogadás meditációt használva és sikerült megbékélnem a dologgal, de nem a beletörődés vagy "leszarom tabletta" szintjén, hanem mélyen belül. Illetve őszintén szólva a felszínen nem éreztem, hogy ez el van fogadva bennem, csak már nem éreztem elégedetlenséget és egyszer csak azt vettem észre, hogy a szokásostól eltérő reakciókat tapasztalok.
Hogy élő legyen a példa: nem bírtam elfogadni, hogy anyósomék nem igazán "nagyszülősködnek". Nem érdeklődnek soha a gyerekeink iránt, de a fia iránt sem, többnyire csak a "kötelező" találkozások voltak, karácsonykor, szülinapkor. De nem vették szívesen, ha segítséget kértünk a gyerekek felügyeletében. Persze nem kihasználva őket, de általában valamilyen kifogás mindig volt, ha segítséget akartunk kérni. Több napos unoka lepasszolásról pedig szó sem lehetett, ha netalán-tán kicsit vágytunk volna kettesben lenni a férjemmel. Bevallom sokszor túlfáradtam a 2 csemetém és anyám ellátása mellett és iszonyatosan hiányzott egy időnként gondoskodó nagymama. Haragudtam anyósomra, mert a második lányunk születése után 3 hónappal a férjemnek sérve lett, műteni kellett és befeküdt 1 hétre a kórházba. Anyósom pedig kb. összesen egyszer látogatta meg a fiát az egész hét alatt, mi meg fizettük a bébiszittert és jártam be a férjemhez naponta. A gyerekek megszületése után sem zavart sok vizet. Sok kimondatlan harag és neheztelés volt bennem iránta és bevallom nagyon rosszul esett a velünk való nemtörődömsége.
Én sem bírtam elfogadni, hogy - úgy éreztem - nem szereti a fiát, nem szeret minket, vagy legalább is nem képes kifejezni az érzelmeit, ha vannak egyáltalán és hogy a heti 1 telefonon kívül a gyakorlatban nem igazán kíváncsi ránk.
Aztán elkezdtem beengedni ezt az egészet a szívembe, meg kellett bocsátanom anyósomnak, hogy ilyen. A férjem nevelőapjáról nem is beszélve, őt sem szíveltem, mert ha véletlenül mentünk is hozzájuk, mindig úgy intézte, hogy "véletlenül" ne legyen otthon. Ha meg ott voltunk, mindig volt hozzám néhány rosszindulatú, megalázó megjegyzése, a családi összejöveteleken is kedvét lelte megalázásomban. Sok ellentétet éreztem felőlük, miközben úgy éreztem, nem adtam okot rá. A férjemre is haragudtam, hogy nem "követeli ki" magának a szeretetet valamennyire, illetve amiért nem áll ki mellettünk. Már-már ott tartottam, hogy jobb lenne mindenféle kapcsolatot megszakítani velük, mert csak nyűg vagyunk a nyakukon. Ezzel is kellett dolgoznom. Rühelltem az egész dolgot, nem értettem ezt a szeretetlenséget.
Aztán ahogy elkezdtem dolgozni az ügyön, egyszer csak már nem zavart, hogy nem tudok változtatni ezen a dolgon. Igaz, az is nagyon-nagyon sokat segített az elfogadásban, hogy a legutóbb Sanyi által tartott meditációs gyakorláson volt egy feladat, hogy engedjük be magunkat az ellenségeink testébe és az ő szemükkel nézzük meg magunkat. Belebújtam apósomba és mérhetetlenül erős gyűlöletet éreztem magam iránt, nagyon nagy ellenszenvet. Ott a meditációban az is tudatosult bennem, hogy ez a gyűlölet az ő "merevségéből" fakadhat, nem tud elfogadni egy olyan embert, aki olyan mint én, egy független, saját határait is feszegető lelket. Aztán belebújtam anyósom bőrébe. Ő pedig azt hajtogatta végig: "Elvetted a fiamat, elvetted a fiamat, elvetted a fiamat!" Úgyhogy világossá vált, van még dolgom az üggyel.
Dolgoztam tehát tovább rajta, s aztán hetekkel később saját meglepetésemre anyósom felhívta a fiát (férjemet), hogy menjünk el ebédre hozzájuk. Magától. Néha ebédeltünk már náluk, de úgy, hogy mi hívattuk meg magunkat, mert mondjuk hétvégén valamilyen elintézni való volt Pesten és ezért megkértük, hogy csináljon ebédet és hát nem túláradó örömmel, de azért ehettünk anyósomnál. Többször olyan is volt korábban, hogy ilyen esetekkor én lefőztem itthon a főzni valót és vittük magunkkal, úgy kajáltunk náluk. Úgyhogy ezt tudván enyhén szólva ledöbbentem a változáson. Örültem neki. Apósom most sem volt otthon, de mielőtt elindultunk hazafelé, hazaért és el tudott tölteni velem/velünk egy 20 percet anélkül, hogy valamilyen rosszindulatú megjegyzése lett volna rám. Ez óriási szó. Egyrészt jelzi számomra, hogy valamivel jobban szeretem magam (talán), mert javult a hozzám való viszonyuk.
A héten meg beteg voltam picit, s mivel a lányoknak bezárták 3 hétre az óvodát fűtéskorszerűsítés miatt, ők is itthon vannak még a héten. Bevallom, megint igencsak kifáradtam és kértem a férjem, hogy kérdezze meg az anyukáját, hogy elvihetné-e a gyerekeket hozzá 1 napra, reggel felvinné őket, este meg hazahozná őket munka után, hogy tudjak egy picit gyógyulgatni. És anyósom nem zárkózott el, mondta a férjemnek, hogy már ő is gondolt rá, hogy esetleg felvihetné őket hozzá 1 napra.
Szóval nagyon-nagyon lassan, de úgy tűnik tényleg mindenre a szeretet a megoldás. Vagyis a szeretet meditáció.
Persze ez még nem valami sok tapasztalat, de gondolom, hogy ezzel a hozzáállással és a rendszeres önvizsgálattal a belső gyógyulásunk eredménye ennek az egyre jobb külső megnyilvánulása, vagyis a dolgok elrendeződnek. Maguktól, automatikusan, legalább is a felszínen történt harcok nélkül.

Köszönöm, hogy megoszthattam tapasztalataimat.

Szeretettel: Kriszti