Hogy vagy Istennel?

A jelentősebb álmaimra odafigyelek. Onnan tudom, hogy jelentősebb, hogy azt szinesben álmodom és érzem is, hogy van jelentősége (s rá napok, hónapok vagy évek múlva derül ki az értelme, jelentősége, vagy az, hogy ott van előttem a megálmodott szituáció).
A hétköznapi álmaimat gyorsan elfelejtem.

Egyszer álmomban elindultam kifelé a testemből és a csakrámon kijutásig jutottam el. Az egész egy végtelenül könnyű, légies és ismerős valami volt, a legnagyobb természetességgel és sehol semmi zavaró vagy ijedtséget okozó momentum benne. Tudati szinten hoztam vissza magam, hogy még dolgom van itt, s lassan, kényelmesen felébredtem. Ébredéskor tudtam, hogy a halál kapuján átlépésből jöttem vissza, de semmi ijedtség nem volt bennem, inkább csak próbáltam a szokásos elmetevékenységgel is megérteni, hogy mi történt.

Nem tudnám megmondani, hogy mivel függ össze, hogy hogyan állunk hozzá, de jóval az álmom után vezetett utaztatásos, lélekrész visszatérítéses meditációs révülésben többször jöttünk-mentünk át a kapun, hogy amikor bekövetkezik, már ne legyen idegen.
Ezt főleg a táltosok alkalmazzák dobolással, révüléssel, amikor lélekgyógyítást csinálnak utaztatással.

Az hogy sikerül kívülmaradnod, kívülmaradnunk azt természetesnek gondolom, hiszen a halhatatlan lelket nem érinti meg a halál, kívülállóként látja azt, merthogy az csak egy állapot, amin áthalad, más köze nincsen hozzá. S ráadásul egy nagyon is ismerős állapot, mert sokszor látta már.
Ha valaki nem tudja kívülállóként megélni, akkor nem a lelkével (vagy a tudatával) azonosul, hanem valami mással (testtel vagy ilyesmi) úgy gondolom.