Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Válasz
2009. március 24. kedd, 22:52 | Hiteles06

Valami ilyet szeretnék én is: felépíteni a negatív minta alapján a pozitívat, de ez egyáltalán nem könnyű. Például már rég elhatároztam, hogy ha lesz gyerekem, nagyon sokat fogok vele beszélgetni, mert nekem nagyjából nulla a kommunikációm, a szüleim nagyon keveset beszélgettek velem, sosem kérdezték meg, mi volt az iskolában, vagy éppen mit gondolok a világról. Hazamentem, irány tanulni, este tévénézés, és kész. (A happyenddel végződő filmek végén apu mindig mérgesen elmondta, hogy ennek semmi köze az élethez, és … persze… az anyátok…) A nagyobbik fiam most kezd beszélni, és döbbenetes kerek mondatokat rak össze. Nemcsak alany, állítmány, tárgy, határozó, jelző, de még főmondat, mellékmondat is!!! De néha nagyon nehéz velük, mikor rámtör az agresszió. Nagyon agresszív ember vagyok, és ezt a szüleim adták nekem. Nem látok, nem hallok, gondolkodni sem tudok olyankor. Nem tudom, a normális ember hogyan reagál ilyenkor. Az én anyámnak forogtak a szemei, biztos az enyém is ilyen.
Mindig jó tanuló voltam, általánosban osztályelső. Sosem dicsértek, de ha négyest vittem haza, nagy bajban voltam. Nagyon megszidtak.
Kövér kislány voltam, és az apukám szinte minden nap gúnyolt miatta. A mai napig megteszi. Amikor sikerült lefogynom 55 kilóra, akkor egy árva szót sem szólt. Persze én se. De a nagy, széles szám miatt is folyton cikizett.
Még alsós koromban is előfordult, hogy bepisiltem, fényes nappal. Hát, hogy az alapvető női dolgokat nem magyarázták el, arról már ne is beszéljünk.
Többször elküldtek nyári táborba, amit nagyon utáltam, de anyunak így volt mivel dicsekedni.
Egyébként nem engedtek sehova. A velünk szemben lakó öt gyerekes család háza előtt szinte minden nap összejöttek a gyerekek, de nekem nem volt szabad odamenni, az ablakból néztem őket. Hát ki is maradt pár dolog… én a túlzott sértődékenységemet innen eredeztetem, hogy nem tudtam megtanulni a kudarc feldolgozását.
Mivel még húsz évesen sem volt barátom, kezdtek furcsán nézni rám, hogy talán a lányokat szeretem. Ez komoly! Meg is kérdezték!
De például sosem volt köztünk a szüleimmel testi érintkezés sem. Sosem pusziltak meg iskolába menet, iskolából jövet. Nem értek hozzám. Amikor terhes voltam, anyu nem fogta meg a hasam sosem, hogy érezze a babát.
Persze hazudnék, ha csak rosszat mondanék róluk, nagyon sokat segítettek anyagilag, amit sikerült mind rosszul befektetnem, így nagyon sokkal tartozom nekik, és folyton a szememre is vetik.
De érdekes egyébként, hogy ők mindig a környezetnek akartak megfelelni az életükkel, engem azért nem engedtek a többi gyerek közé, mert nagyon szókimondó gyerek voltam, és sokszor hoztam kellemetlen helyzetbe őket, no meg elkotyogtam a családi verekedéseket is. Aztán tini koromtól már nem is akartam emberek közé menni. Szóval mindezek ellenére kínosan őszinte ember vagyok. Szinte semmit nem bírok magamban tartani. Kevesen viselnek el, a párom szerencsére elég egészséges lelkű ember, neki fel se tűnik.
Hosszú lettem, de nagyon jólesett ezt így összeszedegetni.
Ilyen egyszerű lenne? Azt tanultam, hogy ne ilyen legyek? Csak ennyi lenne az oka? Még kell lenni valaminek…
Ja, egyébként sok évig próbáltam rendbe tenni velük a kapcsolatomat. Amikor jól mentek a dolgaim, sikereket értem el, és mindenféle ajándékkal mentem haza, amivel eldicsekedhettek, de utána nem használtak, és nem is örültek neki… de akkor se tudtam velük beszélgetni. Nincs közös témánk, szinte minden tabu, és ha kérdeznek, nem várják meg a választ, vagy nem értik.
A gyerekeimet imádják, kényeztetik… túlságosan is. Néha félnek tőlem, túl agresszívnak tartanak, féltik tőlem a gyerekeket is. Mintha elfelejtették volna azokat az éveket, amikor apu minden nap részegen jött haza, és vagy megverte valamelyikünket, vagy leült mellénk osztani az észt.
Olyan ragacsos így leírva ez az egész, azon vagyok, hogy változtassak rajta, de nem hiszem, hogy pár hónap alatt ez menni fog.
De nagyon jólesett leírni! Köszönöm!