Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
spiritosaurus képe
Milyen érdekes, hogy kommenthosszokon át tudunk regélni mindig
2010. szeptember 29. szerda, 13:37 | spiritosaurus

Milyen érdekes, hogy kommenthosszokon át tudunk regélni mindig mindenkinek az elfogadásról, de amikor valaki konkrétan segítséget kér a témában, akkor meg csönd van.

Jó rég nyitottad már a blogot, lehet azóta már nem is aktuális, és rátaláltál a válaszokra önmagadban, de azért leírom a véleményem ezzel kapcsolatban :)

Nekem személy szerint ez az állapot, amit te is megélsz most volt a kiinduló pont az életemben. Mármint ami így a már saját szememmel is látható fejlődésemet érinti. Úgyhogy már most az elején nyugodj meg :) Én is élek, és jelenleg szerintem az eddigi életem legboldogabb pillanatait élem át már igen hosszú ideje. Igaz, egy 5-6 év eltelt azóta, hogy ez a kiinduló állapot beindította a gépezet, de így visszatekintve már azzal sincs bajom :) Örülök, hogy megtörtént, mert tudom, hogy ha akkor nincs, akkor most biztos nem lehetne részem azokban a dolgokban, amiket az elmúlt hónapokban, években átéltem, és hát hiányoznának az életemből ezek a tapasztalatok.

Nos, szerintem az elfogadás első lépése, hogy észrevedd mitől félsz. Legalábbis én az eddigi tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy minden nem elfogadás gyökere a félelem. Ez gátol meg az elfogadásban. Nem fogadtam el a szüleimet olyannak, amilyenek, mert féltem, hogy olyan leszek, mint ők, amit nagyon nem akartam. Nem fogadtam el a társadalmat, mert féltem tőle, hogy nem fogok tudni beleilleszkedni úgy, ahogyan elvárják tőlem. Nem fogadtam el a kapcsolataimat, valahogy úgy éreztem mindig, mintha én meg sem érdemelném őket, féltem tőle, hogy ha önmagamat adnám, akkor nem is szeretnének engem, ezért tulajdonképp soha nem is voltam önmagam. Tehát tulajdonképpen minden esetben, amikor valamit nem fogadtam el, valójában a félelem motoszkált bennem, és igazából magamat nem fogadtam el. Nem fogadtam el, hogy félek. Az első, amit el kell fogadnod, hogy félsz. Aztán ha már tudatában vagy annak, hogy félsz, akkor az egésznek megváltozik a minősége. Bármi, amit tudatosan teszel, annak nő a minősége. Ez a félelemre is igaz. Azzal, hogy tudatosan félsz, és nem nyomod el az összeesküvéselméletekkel, hanem hagyod, hogy megtörténjen, egyszerűen egy pillanatnyi dologgá válik. Amint tudatosan félsz, az csak egy pillanatnyi állapottá válik, és utána szinte egyből el is tűnik. Nekem legalábbis most már hálistennek így működik. Még ki is nevetem magam utána, hogy ettől féltem? Egyszerűen még csak vissza se tudom tartani. Átadom magam a félelemnek, és egyből meg is szűnik, és ez hirtelen olyan boldoggá, és magabiztossá tesz, hogy kisujjból kirázom a megoldást arra a szituációra, amin előtte van, hogy napokig rágtam magam. Persze, hogy önfeledt nevetésben török ki magamon :D Aztán azzal, hogy elfogadod magad(!) a helyzetekben, rájösz, hogy azok a dolgok, amiket nem tudsz elfogadni másokban, mind ott vannak benned is. És amíg magadban nem tudod elfogadni a félelem miatt, addig másban sem fogod. És ahogy haladsz szép sorban az elfogadásokkal, rájösz, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna az egészet letudni egyetlen egy elfogadással, hogy elfogadod ezt, hogy minden, amit nem tudsz elfogadni, az ott van benned is :) Mikrokozmoszok vagyunk mind :)

Megbocsátás kontra elfogadás? Szerintem az alapján, amit leírtam, elég közeli kapcsolatban vannak egymással. Mert tulajdonképp, amint meg tudod magadnak bocsátani azt, hogy félsz, az elfogadás szinte azonnal megtörténik. :)

Sok sikert, remélem segítettem valamelyest :)