Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
tvir képe
Nekem mindig inkább néhány közeli barát(nő)m volt és nem nagy
2010. szeptember 26. vasárnap, 10:19 | tvir

Nekem mindig inkább néhány közeli barátnőm volt és nem nagy baráti társaságom. Szerencsésnek érzem magam, mert az az egy-két ember, aki nagyon közel áll hozzám, valahogy hasonló úton indult el. Továbbra is értik, amit megosztok velük, a világszemléletünk sokban átfed.
Persze voltak olyanok is, akik közel álltak és valamiért egyre lazult a kapcsolat. Először küzdöttem a megtartásáért, úgy éreztem, hogy nagyban rajtam múlik (amit továbbra is hiszek, hiszen ápolni kell a kapcsolatokat), de aztán rájöttem, jobb elengedni, aminek vége.
Másik oldalról meg feléledt olyan rég elfeledett barátság, ami úgy érzem talán pont a közös világképnek köszönhetően egyre erősebb.
Szerintem ebben is hagyni kell a változást. Ha egy régi baráttal már egyre kevesebb a közös téma, nem tudja az ember igazán feltárni neki a lelkét, vagy azok a dolgok már nem érdekelnek, amik őt igen, lehet, hogy jobb hagyni a dolgot.
(Bár erre is van ellenpéldám, mert van egy nagyon régi barátnőm, aki nem igazán nyitott ezekre a dolgokra, de valahogy még mindig sok minden van a kapcsolatban.)
Olvastam nemrég egy könyvet (Susan Jeffers: Alakítsd át a félelmet erővé), amiben egy külön fejezetet szentelt az írónő annak, hogy mi történik akkor, ha a környezete vissza akarja tartani az embert, mikor ő elindult egy átalakuláson... Amellett foglal állást, hogy az ember olyan barátokat válasszon, akik nem lehúzni akarják, hanem sarkallják a pozitivitásban.

Kevésbé bensőséges kapcsolatoknál én is sokszor megfigyeltem magamon, hogy ha nem is letagadom azokat a dolgokat, amiket hiszek, vagy csinálok, de nem hozom fel témának, hiszen úgysem értenék, számukra nem lenne beszédtéma... Gondolkoztam már ezen, hogy vajon ezzel meghazudtolom-e magam, de nem hiszem. Ha ilyesmire lyukadnánk ki, remélhetőleg úgyis felvállalnám, amit hiszek...