Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Kedves Izidor! Egyeltalán nem sértőnek, lebecsmérlőnek szántam
2010. június 23. szerda, 18:25 | N (útkereső)   Előzmény

Kedves Izidor!

Egyeltalán nem sértőnek, lebecsmérlőnek szántam a "zagyvaság" jelzőt!
Az utánam szóló Claryssza célratörőbben fogalmazta meg!!!
És hogy "hittérítős", ám legyen! Bár az ilyen missziós emberekről ( nem rólad van szó, hanem a stílus képviselőiről általánosságban -> hoppá, ez is egy ítélkezés, beskatulyázás...) eddig csak felemás tapasztalatokkal rendelkezem! Főleg a "rámenős" modorúk nem tetszetős számomra!

Egyébként kutakodtam egy keveset a témáról, és ezt találtam:

"Az egónak, vagyis az emberi öntudatnak, akárcsak a testnek, szüksége van a biztonságra. Ahogy a test sem engedheti meg magának azt, hogy ne jusson táplálékhoz, vagy hogy sérülés érje, s ezért kifejleszt bizonyos támadó vagy elővigyázatossági képességeket, melyek éber harcossá teszik őt, ugyanúgy az emberi lélek is kifejleszti azokat a képességeket, melyek fenyegetni látszanak az integritását.

Az életösztön legyőzhető bizonyos esetekben: Ha az egó elértéktelenedik saját szemében, vagy ha úgy érzi, hogy van nála sokkal értékesebb valaki, vagy valami, pl. egy eszme, ami csak úgy élhet és maradhat fenn, ha feláldozza érte az életét. Az egónak tehát lehet akkora hatalma, mint az életösztönnek, illetve nagyobb is, és ezt sokan nem veszik észre. Nincsenek tisztában azzal, hogy a gondolataik és az érzéseik mennyire alá vannak rendelve az egójuk szolgálatának, vagyis annak, hogy szépnek, jónak és igaznak érezhessék magukat akkor is, ha valójában nem azok, vagy legalábbis nem annyira, amennyire azt hiszik magukról. Az egó és az életösztön egy tőből fakadnak: az integritás védelméért léteznek. Ha a lélek szétesik, tehetetlenné, védetlenné válik, az a testnek sem jó, ahogy a léleknek sem jó az, ha a testnek nélkülöznie vagy szenvednie kell. Csak szélsőséges esetekben hajlandó az egyik feláldozni a másikat. Az egó akkor képes feláldozni az életösztönt, ha nem bír a saját félelmével, szorongásával, vagy a bűntudatával, esetleg a reménytelen értékválságával, illetve akkor is, ha egy eszméért, a jövőért küzd, vagy ha a szeretteit, a népét, a faját éri komoly fenyegetés. Az életösztön pedig akkor képes feláldozni az egót, amikor az előbbre jutásért kell fényesre nyalni valakinek a seggét, vagy hazudni, lopni, csalni kell annak érdekében, hogy több lehetőséghez jusson az életben. Ez azonban értékválságba sodorhatja az egót, ami viszont fenyegető lehet a testre nézve, mert az értékválságba került lélek önutálatba és depresszióba zuhan, ami a testre is betegítően hat, de akár végezhet is vele, ha az egó az öngyilkosságba menekül az önmarcangolás elől.

Mi tehát a megoldás erre a dilemmára? Hogyan kell élni ahhoz, hogy a test is, a lélek is egészségesek legyenek? Mit lehet tenni azért, hogy békében maradjanak azon kívül, hogy kerülik a fenyegető helyzeteket? Nos, erre való a hazugság: a becsapás és az önbecsapás. Ez a legegyszerűbb módszer. Így lesz az egóból egy helyett három: az egyik olyan, amilyennek látni szeretné magát, a másik olyan, amilyennek látja magát, s a harmadik pedig amilyen ő valójában. A második lesz a tudat, amely saját hamisságai, önbecsapásai miatt nem látja a harmadikat, s tulajdonképpen az elsővel takarózik, annak vélt színeiben díszeleg. Ez a tudat lesz az egó, mely háttérbe szorítja árnyoldalát és tagadja annak létezését. Ezzel a trükkel lesz képes megőrizni integritását, de csak bizonyos határokon belül, mert az első (a szuper-egó, a felettes én) és a harmadik (a tudatalatti, az árnyék-én) továbbra is léteznek és folyton beszólnak és követelnek az egótól, az egó pedig állandó megfelelési kényszerben él, de úgy, hogy nem is tud róla, ahogy a test sincs állandó tudatában az életösztön létezésének. Minden pillanatban, minden mozzanatunkkal ennek a bonyolult megfelelési képlet-rendszernek kell megoldásokat találnunk, s ezek sajnos a legtöbb ember esetében hamis megoldások.

Sok példát lehetne felsorolni az egó-vágyakra és -játékokra, azaz mindarra, ami a tágabb értelemben vett szerzési és a uralkodási vágyra vezethető vissza, illetve mindarra a technikára, mechanizmusra, ami ezek szolgálatába áll; ugyanakkor viszont igazságtalanok lennénk, ha az egót mint olyat, gonosznak tartanánk. Sajnos sok vallási és spirituális irányzat így van ezzel. Azt állítják, hogy az egót meg kell törni és le kell alázni, hogy az ember alkalmas eszközévé válhasson Isten kezében. Nos, ebben az állításban is van igazság, ahogy sok hamisság is.

Az egó, vagyis azt én-tudat önmagában nem gonosz, ahogy a test sem az. Azok, akik az egó elnyomását tartják üdvözítő útnak, általában úgy tartják, hogy a test is gonosz, és azt is sanyargatni kell. De ha belegondolunk, hogy az ujjal, mellyel meghúzzák a ravaszt, zongorázni is lehet, s a kézzel, mellyel lopni vagy ütni szoktak egyesek, simogatni és építeni is lehet, s a szexuális vágy, mely állatiassá teheti az embert, mennyei magasságokba röpteti azokat, aki szerelemmel szeretkeznek, akkor az egóról sem gondolhatunk mást, mint azt, hogy az egy eszköz, mely különböző eszmék szolgálatába állhat, s ezek lehetnek jók, vagy rosszak.

Az egyediség elnyomása, a személyiség uniformizálása megöli a kreativitást, és az nagy veszteség lenne. Tulajdonképpen nem kevesebbről beszélünk az egó elleni öncélú harc esetében, mint az emberiség ellen elkövetett bűnökről, hiszen nagy egója volt mindenkinek, aki az emberiség fejlődése és felszabadítása érdekében folytatott küzdelmet.
S ha végig megyünk a nagy felfedezők (Magellan, Colombus) és feltalálók (Edison) és művészek (Michael Angelo, Mozart), szabadságharcosok (Jean d’Arc, Martin Luther King) listáján, ezek mind nagy egóval rendelkeztek abban az értelemben, hogy nem tisztelték koruk tekintélyeit és eléggé nagyra voltak azzal, amit tesznek. Nagy egó, erős személyiség nélkül nem lehet megállni a gyűlölet és előítéletek viharában, sem semmiféle lehúzó és visszahúzó erővel szemben. De nagy egóval meg lehet nyilvánulni Hitlerként is!

Az egót szeretni kell. A magunkét is, ahogy másokét is. Az egó feltétlen szeretete félresöpri azokat a pótmegoldásokat, melyekkel táplálná magát mások rovására. Az egót nem eltiporni kell, mert hosszú távon nem is lehet, hanem nyesegetni, szépíteni kell, mint egy sövényt, melyet azért nyesegetünk, hogy egyben szép is, hasznos is legyen. Egó nélkül nincs egyéniség, nincs eredetiség, nincs fejlődés, de még életkedv sem lehet nélküle. Ne bántsuk az egónkat, de ne is hagyjuk, hogy kárt tegyen bennünk vagy szeretteinkben azáltal, hogy öncélúvá tesszük az ápolását. S hogy ezt hogyan érhetjük el? Helyezzük a meglátott igazságot mindenek fölé, és rendeljük alá magunkat, mert ez a valódi alázat!

Az, amikor köszönettel fogadjuk, amit az ellenségeink kritikaként mondanak, vagy amit a mentorainktól és a barátainktól hallunk jó tanácsként.Ha az ember képes a valóságnak megfelelően látni önmaga nagyságát és kicsinységét, abból baj nem lehet, emelt fővel állhat meg az Igazság vakító fénye előtt: akár gyarló ám önmagához őszinte emberként, akár megvilágosodottként. Ám a hamisság az, mely nem tűri az Igazságot, ha szembesítik vele, és úgy tekereg benne, mint a kígyó a kosárban, amikor leveszik a tetejét: támadna, de hiába, vagy menekülne, de arra sincs módja."

Kicsit hosszadalmas, bár ez csak részlet! Érdemes átolvasni, megszívlelendő jó néhány sor! :-)

Üdv: egy útkereső ( N )