Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
husztisanyi képe
Kedves Izidor! Hogyan tanítsunk?
2010. június 21. hétfő, 23:57 | husztisanyi

Kedves Izidor!

Inkább ide másoltam be a hozzászólást, úgy éreztem, ehhez a témához most kifejezetten kapcsolódik is.

Előre bocsájtanám, hogy ahogyan írtam, több mindent észrevettem, amit én magam sem így csinálok, és pont az elmúlt napok konfliktusai mutattak rá ezekre a hiányosságaimra. Remélem, mielőbb beépül belém is ez a tanítás és Te sem veszed ezeket kioktatásnak, vagy bántásnak!

Összességében nem is mindegyik gondolat neked szól, mert ahogyan írtam, eszembe jutottak még olyan ajánlások, amelyek a tanítás teljességéhez szükségesek voltak.
Tartalak annyira tudatosnak, hogy megtalálod benne a neked szóló részeket és azokat fel tudod használni tovább épülésedre, ha egyet értesz velük.
Amivel nem értesz egyet, arról természetesen szívesen beszélgetek tovább, hiszen még mindannyian keressük az igazságot, azt nem találtuk meg maradéktalanul!

Amiket írsz, azokkal tartalmilag egyet értek, teljesen őszinte és következetes gondolkodás áll mögöttük.

Viszont pont tegnap nyitottam ezt a témát, és ha ennek nyitógondolata alapján megvizsgálom a mondandódat, akkor azt gondolom, hogy érdemes lenne afelé elmozdulnod, hogy ne csak a színtiszta igazságot közvetítsd, hanem azt is vizsgáld meg, hogy a hallgatóságod mit képes befogadni belőle!

A hallgatóságnak van ugye egy tudatossága, egy lelki állapota és egy értelmező képessége, ami itt a netes kommunikáció közben igencsak félrecsúszhat. Nézzük most ezeket egyesével:

Tudatosság

Ki, mennyi tudatossággal bír, az meghatározza azt is, hogy mennyi újabb igazságot képes befogadni és abból is milyen szintűt.

Ahogyan a szemműtét után hetekig letakart szemű betegnek sem egy pillanat alatt tépjük fel a kötését a tűző napon, - "Lásd meg az igazságot ember, hiszen erre születtél!" - úgy az önmagukat keresőknél is figyelembe kell vegyük, hogy hol tartanak, mire érettek, mennyit bírnak el az eddigi világképüket megbontó igazságokból.

Van egy kapacitásunk, hogy mennyit bírunk befogadni az újból, és mennyit merünk elengedni a régiből. Hiába tudjuk belül, hogy nem kellene már ragaszkodni a régihez, mégsem merjük elengedni azt, mert az aktuális világkép biztonságérzetet ad és ha azt túl nagy mértékben engedjük el, akkor attól félünk (jogosan), hogy elborulunk.

Ha nem igazítjuk a tanítást a tanítvány befogadó
képességéhez, akkor ezzel olyan baklövést követhetünk el, amivel nem
hogy segítettünk a másiknak a szembesülésében, hanem úgy utálja meg az
önismereti utat, mint gyerekkorában a torkán erőszakkal lenyomott
spenótot!

De nem csak a mennyiségre, hanem az információ igazság-szintjére is figyelnünk kell. Ez azt jelenti, hogy nem tudsz több lépcsőfokkal nagyobb igazságot beadni az embernek, mint ahol jár.
Egyszerre csak egy lépcsőt tud meglépni, többet nem, még ha mindketten akarjátok, akkor sem.

Úgy kell igazítanod a tanítást, hogy az egy megléphető szintkülönbség legyen az aktuálishoz képest. Vagyis ha azt látod, hogy a hallgatód nem érti a Te tanítási szintedet, akkor ne azt erőltesd tovább belé, hanem hajolj hozzá közelebb, és találd meg az Ő szintjének megfelelő tanítást!

Ha kell, butítsd le az általad felismert végső igazságot, szabdald azt darabokra és úgy adagold be neki. Így már képes lesz befogadni és örülni fog, hogy mindig csak annyit adtál neki, amennyitől még nem fulladt meg, de jól lakott!
Olyan ez, mint amikor a csecsemővel megetetünk egy fél sütőtököt, de először megsütjük és pépesre leturmixszoljuk azt.

Konkrétan itt arra gondolok, hogy tökéletesen tisztán gyakoroltad bodza felé, hogy mindenkinek az a problémája, amit belelát a helyzetbe, csakhogy ezt már vagy 5-10-szer is elsütötted és nem vetted észre, hogy Ő nem képes most így látni a problémáját, nem fogja befogadni ezt a működést, hiába napok óta erről olvas az oldalon.

Hiába volt igazad, csak jól feldühítetted a másikat vele és egy cseppet sem jutottatok közelebb a megoldáshoz, pedig mind a ketten azt akartátok, csak más úton!
Ha Te tudatosabb vagy és tényleg segíteni akarsz, akkor ismerd fel a helyzetet és Te igazodj a másikhoz. Ne várd el, hogy Ő átugorjon hozzád egy szakadékon, amin Te is tyúklépésben mentél át, amikor még ott tartottál.

Érzelmi állapot

Nem mindegy, hogy milyen érzelmi állapotban van a másik, képes-e abban befogadni a tanítást, vagy inkább hagyni kell és majd később visszatérni rá, amikor már megnyugodott, nyitottá vált az új szóra.

Ha azt látjuk, hogy a másik rendkívül zaklatott, akkor ilyenkor értelmi belátást elvárni tőle dőreség. A feldúlt érzelmek annyira összekuszálják a gondolkodást, összpontosítást, hogy még azt se képes megtenni, amit normál állapotában könnyedén véghezvisz.

De az sem mindegy, hogy milyen példával élünk a tanítás során!

Például, ne akarjuk egy gyermekét gyászoló, ebbe beleroskadó embernek
pont ezen fájdalmán keresztül kinyitni a szemét önnön hazugságaira, ha
enélkül is azt láttuk rajta, hogy többnyire képtelen őszintén szembenézni
Önmagával! (aki olvasta, tudja melyik példáról van szó)

Persze,
persze, a hagyományos szemléletmód szerint egy halott gyermekkel példálózni megbocsáthatatlan
illetlenség, de nem emiatt írom!

Adott esetben lehet ez a végső kimozdító erő, de tudatosan tudni kell, hogy mikor van ez a helyzet és mikor nincs!

Ha azt látjuk, hogy ennyire hárít a másik, akkor inkább válasszunk egy olyan példát, amit nem érez annyira személyesnek, nem veszi észre benne, hogy róla van szó. Ilyenek tömkelegén keresztül apránként fel fog nőni a komolyabb tanításokra is, amelyekben már képes lesz példák nélkül, szemtől szembe nézni Önmaga valóságával.

Értelmezés

Erről már sokat beszéltünk, hogy a netes kommunikációban nem mennek át úgy az érzések, szándékok, mint egy személyes, vagy hangos beszélgetésnél, ezért könnyebben vetítjük a másik mondandójába a saját zagyvalékunkat.
Ez fokozottan tanít minket a higgadtságra, tudatos jelenlétre és a játszmáink, félelmeink, kivetítéseink felszámolására.

Amivel enyhíteni lehet ezt a buktatót (bár jobb, ha belebukunk és gyorsan tanulunk mindenből!), ha plusz figyelmet fordítunk arra, hogy a szándékunkat, érzelmeinket kifejezzük szavakkal, vagy hangulatjelekkel.
Ezzel segítjük a minket olvasókat, hogy ne tévedjenek rá a saját kivetítés ösvényeikre, hanem képesek legyenek meghallani és tisztán megérteni az üzenetünket.

A Tanító önfeladása

Fentebb kérdeztem, hogy milyen egy jó tanító? Feladja-e magát, csak hogy a tanítvány ne meneküljön el, vagy mereven tartja az igazságát, de ezzel elveszíti őt. Erről a véleményemet még nem fejtettem ki, most megtenném ezt is.

Szerintem egy jó tanító önfeláldozó ebben is, ha már tanít, akkor a tanításnak adja oda magát teljes mértékben! Ha kell, hajlandó eljátszani bármilyen szerepet, megalázkodik, veszít, játszmázik, manipulál, kihasznál, aljaskodik, ad és elvesz, bármit megtesz, ami a tanítás érdekét szolgálja.

Ha azt látja, hogy a tanítvány nem képes többet befogadni, vagy nem azon a módon, ahogyan eddig a tanító megszokta, akkor azon nyomban igazodik a helyzethez és nem foglalkozik vele, hogy mit szolnak ehhez mások, vagy Ő mit veszíthet (semmit), hanem a legnemesebb célt szolgálja, segít egy lényt a tudatosodásában.

Természetesen nem azért idomul a tanítványához, hogy ne veszítse azt el, mert ez érzelmi vagy anyagi veszteséggel járna neki, hanem a tanítvány érdekében nem akarja Őt elveszíteni, mert tudja, hogy annak szüksége van a tanításra.

Csak két olyan eset van, amikor el kell engednie a tanítványa kezét:

  1. Ha ezt a tanítványa egy határozott belső döntésével, szabad akarata által eldöntötte. Ha a tanítvány lezárja magát, akkor úgysem fog működni a tanítás, hiába is tenne meg mindent a tanító!
  2. Ha a tanítvány készen áll arra, hogy egyedül is tovább fejlődjön, ehhez már nem kell fogni a kezét, okítani, vigyázni rá.
    Ilyenkor kötelessége elengednie, mert ha tovább fogja, azzal már eltorzítja, idővel akár korccsá is teheti.

Összefoglalva ezt azért írtam neked, mert úgy érzem, képes vagy a tanításra, de még meg kell tanulnod ehhez egy-két trükköt, amiben eltér mások tanítása az önmagunk vezetésétől.

Remélem átmegy a lényeg, és megbeszélhetjük, amit nem értünk!

Tisztelettel!
Sándor