Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Miért szeretet?
2009. január 28. szerda, 1:13 | Aditi   Előzmény

Köszönöm az idézetet, elsírtam magam, olyan jól esett. Jézus szavai mindig is a szívemhez szóltak, habár sohasem voltam vallásos. (Úgy emlékszem, ezt ő mondta, de ha nem, akkor is így van.)

Köszönöm, hogy hozzászóltál, ilyenkor MINDEN szó jólesik, még ha nincs is recept, vagy valami, ami annak tűnik. Én is nagyon sokat tanultam az elmúlt években a világról, magamról, arról, hogy a kettő egy, sok technikát elsajátítottam, vannak, amiket rendszeresen alkalmazok is. Megváltozott a világ-szemléletem, és az a tapasztalatom, hogy a tudás önmagában, bármilyen világ-méretű is, bármennyire is mindenre megoldást kínál, semmit sem ér megélés nélkül. Szellemi képességeim teljes birtokában és ugyanakkor fizikailag, lelkileg és életutamban is korlátozva a helyzetem által, kinyíltam és megláttam az ember kegyetlen természetét. Azt, hogy a saját szenvedéseit átélve is hajlamos elfeledkezni a másikéról, amikor már túl van rajta. Saját magamban is látom ezt, az egót, amely minden áron a test túlélésért küzd, lelki és szellemi mivoltunkat fölfalva. Amikor már mindent kipróbáltam és az összes energiámat feléltem, ami még nem okozza a halálom újra, minden eszközt igénybe vettem, amit csak tanultam és egész lényemmel azon voltam, hogy bízva a tanultakban rátalálok a megoldásra, és mégis arcul csapnak újra, pedig csak élni szeretnék és jobban, mint eddig, lerogyok a Mindenség hatalma előtt, és valóban nem tudok mást tenni, csak kérni.

Belátom, hogy a tudásom, a meditálások, a zene, a nyelvek, a Tarot, a beavatások, a spirituális élmények, az auralátás, az összes adottságom mind-mind kevés. Ilyenkor látom, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy felmérhessem az Isteni belsőm akaratát velem, és gőgös voltam, amikor azt gondoltam, majd én megteremtem magamnak a szenvedés nélküli, szabad világot, és majd ha hallgatni tudok a szellemem szavára, megszűnik a szörnyű szenvedés, meggyógyulok, mint Lázár és minden rendbe jön. Mi van, ha a szellemem éppen ezt akarja megéletni velem, mert ezzel lesz dolgom? Mi van, ha szembe kell néznem a halálfélelmemmel, és ezt meg is kell élnem? Hogy adna máshogy Szent Lelket (tiszta lelket) a bennünk lakozó Isteni energia egy olyan világban, ahol a szánkba dugják a fegyvert? Ott nem lesz idő meditációra és nem csak a szomszéd fűnyírójának hangja fog zavarni minket hogy "elmélyedhessünk". Ezek technikák, játékok. De mi van a mindennapi megéléssel? Ki uralja közülünk annyira önmagát, hogy ne az egója zizegjen, amikor az életét fenyegetik? Hanem észrevegye például a másik embert, akivel ez történik és segítségre szorul? Ki tudja közülünk szeretni az ellenségét, azt, aki tudatlansága miatt az életére tör? És közben tudatos annyira, hogy észreveszi mi a teendő anélkül, hogy ártana neki?

A mesterem azt tanította, hogy a tanulás két vonalon folyik: az egyik a tudatosság útja, a másik a szereteté. Azt hiszem, most az életem arra tanít, éljem meg, amit tanultam. És legyek alázatos az életemmel szemben. És bármennyire is tudatossá lettem már, az egóm fél. Iszonyúan, leírhatatlanul fél. és küzd, és bizonygatja, hogy a testi túlélésért bármilyen ár sem túl sok. És arra ösztönöz, hogy lázadjak a rosszak ellen, pedig ők is csak tudatlanok, de megölnek tudatlanságukban. De a lázadás is öl, mert a testem a küzdelmet sem bírja már, még ha az tiszta is, és tudatos. Ez az a pont, ahol bezárul a kör. A tudatosság, az, hogy tudom, mit miért csinálok, hogy az életemért, a fiam életéért, a szabadságunkért, az egészségért teszem egy olyan tudás birtokában, amelyet a másik nem birtokol, nem elég.

És akkor imádkozom. És kérek. Kérek tiszta lelket, tiszta tudatot, tiszta szívet, új életet. Rábízom a Mindenség Bölcsességére magam, az életem, legyen a szeretet eszközévé. Tanítson meg szeretni annyira, amennyire ezt meg kell tanulnom. Tanítson meg szeretni a szüleimet úgy, hogy már ismerem az egójukat (a tudatlanságukat) és tanítson meg szeretni őket azzal a tudattal együtt is, hogy a pusztulásba döntenek tudatlanságukban, hogy kiszolgáltatottságomban arra kényszerítenek félelmükben, hogy az ő életüket éljem. Mindent megteszek, amit csak lehet az életem védelmében, de mi van, ha már az akarat, a kitartás, a küzdelem, a nemes harc, a tudatosság sem elég? csak a szeretet marad. Az elfogadás. De hogy fogadjam el, azt, hogy nem élhetem az életem, és hogy ez a halálomat okozza? Az ego ezt képtelen elfogadni.

Talán csak a szeretet mindenhatóságában, örökkévalóságában, a halált is legyőző és átívelő erejében való bizalommal tehetem. A szívem tisztaságával. Az életemben való bizalommal, bármilyennek is ismertem meg azt és magam és bármilyenné is formálódnak most át. Mert a tudatom vagyok én, és ez a tudat független attól, milyen voltam, milyenné válok, és milyen az életem most, vagy ezután. Ez a tudat nem hal meg és nem fél a haláltól. Az ego fél a haláltól, mert ő megszűnik, amikor felismerjük a valóságot, a világot olyannak, amilyen.
Az ego nem tud önzetlen lenni. Az ego nem tud szeretni. Mert az ego kétféle motivációból cselekszik: félelemből és vágyból. És az ego fél a haláltól. És egy olyan világban, ahol az élet-ellenesség és a halál mindennapos látogató, ahol a megfélemlítés és a fizikai létezéssel való zsarolás az úr, ki tud majd szeretni?

Gyermekeink egy olyan világban válnak majd felnőtté, ahol, csak a tiszta szeretet képes életben tartani őket, és valódi életet élni. Lehet hogy ezt kell megtanítanunk nekik? Ezért kell nekünk megtisztulni és tudatossá válni? Lehet, hogy a mi generációnknak ez a nagy feladata az evolúció színpadán? Talán ez a tudat emel minket a Mennyei Próféciák által emlegetett ötödik dimenzióba?
Lehetségesnek tartom. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy ezt tanulom. A félelem-mentességet, a teljes elfogadást, a teljes önátadást. És úgy tűnik lassan a világ és gyermekeink számára sem jelent majd megváltást más, csak a tiszta szeretet megélése.

Ezért köszönöm az imát. Nagyon köszönöm neked. Látod, mennyit segített? :)

Szeretettel!