Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Nevelés vagy idomítás?
2009. január 26. hétfő, 17:16 | Aditi

Sziasztok! Már régóta figyelem ezt az oldalt, és nagyon szeretem! A sok minden közt különösen annak örülök, hogy itt mindig misztifikálás-mentes, a földi élet alsóbb régióiban is használható segítségre lelek. Eddig félénk voltam hozzászólni, de most már többedszer, mintegy varázsütésre olyan témára találtam elsőre, amiben éppen nyakig benne vagyok. Szóval, én is tanulom az igazi szeretetet és felismertem, hogy a szüleim nem ilyen szeretettel szerettek. Igyekszem megbocsátani ezt nekik és magamnak is, hogy az én szeretetem sem olyan volt sokszor eddig, amilyen kellene. A kisfiam a legbölcsebb tanítóm. felismerem a tiszta szeretetet abban, ahogy viszonyul és igyekszem méltó lenni hozzá. Nem akarom folytatni azt a szülői mintát, amit a szeretetről kaptam, ami tudatlanságból fakadt ugyan, de rendkívül destruktív és azon kívül, hogy a társadalom elvárásaihoz idomított, és a gondoskodást megadta testi szinten, nem sokat ért.
Két nagy nehézséggel küszködöm mostanában nevelés és szülők témakörben, ha van ötletetek, kérlek, segítsetek! Az egyik, hogy bár felismertem, mi az az út, amit járni szeretnék a szüleimmel ellentétben a nevelésben, és egyre több módon sikerül is, mivel elváltam és anyagi okokból a szüleimhez vissza kellett költöznöm, két tűz közé kerültem. Én tanítom magam, hogy türelmes legyek, hogy példát találjak a kisfiamban és a világban a szeretet-alapú gondoskodásra, kérdezek, ha kell és ez az egész működne is, de ugyanakkor a szüleim ezt egyáltalán nem értik és engem továbbra is ötévesként próbálnak kezelni, természetesen a maguk módján... Beleszólnak a fiam nevelésébe, azt akarják, hogy idomítsam, mint ők engem annak idején, ha kell erőszakkal is, és ezt tőlem is elvárják. Ha teszem a dolgom, és nem foglalkozom is az elvárásaikkal, akkor is botrány van nap, mint nap, mert a fiam szabad, és nem tűri az erőszakoskodást. Megmondja a véleményét, amit a szüleim természetesen tiszteletlenségnek vesznek. Nem veszik észre, hogy csak arról van szó, hogy a tiszteletet nem lehet kierőszakolni. És ha ők nem tisztelik a gyermekeiket, nem várhatják el tőlük, hogy folyton energiával lássák el őket. Ezt a fiam nagyon is érzi és menekül előle. Én pedig vergődöm, mert a saját "sötétségeimmel" is kínlódom, még sokszor reagálok a szüleimtől tanult módon a szüleim megnyilvánulásaira, a tisztulási folyamat nehéz és hosszú. Tudom el kéne költöznöm, de olyan élethelyzetben vagyok, ami a teljes katasztrófa és a szakadék mélye között van valahol félúton... Majdnem három éve kezdtem elölről mindent, az első mesterem szó szerint a halálból hozott vissza, mert egy született gyógyíthatatlannak minősített betegséggel áldott meg a sorsom, így a tanulás és a gyógyulási folyamat megkezdése volt az első lépcső, ami idáig teljességgel lefoglalt. Ezért gyakorlatilag nincs semmim, épp csak kezdem kapizsgálni mi dolgom itt a Földön, de a szüleim már ezt sem bírják elviselni. Azt hiszem annyira nagy már rezgés-különbség. Ugyanakkor még mindig "liftezem" a tudatállapotokban, és néha még nagyon mélyre zuhanok újra, ami testileg is igencsak megvisel. Szóval energia kéne, hogy folytassam a belső változást, ami végül segít megváltoztatni az egész életem, de éppen az az, amiből kevés van... Ha valaki lát valamilyen megoldást erre a helyzetre, kérem, szóljon hozzá! Tudom, meg kellene tanulnom szeretni szüleimet, elfogadni őket úgy, ahogy vannak, annak ellenére, hogy ők ezt nem teszik, de olyan erőszakosak, annyi indulat, gyűlölet van bennük (amit én mind lehoztam a született betegségemben), hogy nem sikerül megvédenem magam. Viszonyulásukkal újra és újra felkavarnak, féltésükkel megfojtanak, állandóan az alapvető egyéni szabad teremért kell harcolnom és ez végtelenül kifáraszt. Békés módszerek nem működnek. Csak akkor nyugodtak, ha azt látják, megadtam magam és elfogadom a "házirendet". De ha ezt teszem, az csak átmeneti és azért van, hogy erőt gyűjtsek hogy tovább változhassak. Mert az ő értékrendjük, az hogy fogadjam el, hogy beteg vagyok, hogy birtokoljuk egymást, és a gyermekeink is a birtokaink, hogy a szülők kisajátíthatják az életüket cserébe az anyagi javakért, "feltétlen engedelmességgel" tartoznak felnőtt korukban is, hogy a világ alapjában véve rossz és csak még rosszabb lesz, hogy igazságtalan... stb. Nem sorolom. Ez az értékrend számomra a halált jelenti. Nem fogadhatom el. Míg a másik, az, hogy van kiút, a szeretet igenis létezik, a tudatosság segít, az az életet jelenti nekem és egy egészséges, boldog anyát a kisfiamnak. De ezt ők nem értik, pedig látják, hogy napról napra rosszabbodom újra egy ideje, amióta szorosabbra fonták körülöttem az erőszakos aggodalom-hurkot.

A másik kérdés valahol összefügg az előzővel, szintén "nevelés" témakörben. Bár ezt a szót használtam, de éppen azt szeretném leírni, hogy szerintem ez egy téves szó, és fölösleges tartalom. Szerintem a nevelés csak arra vonatkozhat, hogy megtanítjuk a gyermekeinknek, hogy a világ elvárásokkal működik. De miért is akarjuk erre megtanítani a gyermekeinket, amikor mi is éppen ettől szenvedünk? Miért íratjuk őket iskolába, amikor az iskola nem csak hogy az életre, de már a társadalomba sem integrálja őket? És miért is akarnánk egy olyan társadalomba integrálni őket, amelyik gyilkolja az életet? Miért tanítanánk őket élet-ellenességre, csak mert a körülöttünk lévő szűk világ (civilizált világ) ezt várja el tőlünk? Jogászokat, meg közgazdászokat csinálunk belőlük, hogy "érvényesülni" tudjanak, mert féltjük az anyagi biztonságukat, és azt gondoljuk, a többi majd megy magától, de közben totálisan kimossák az agyukat 18-23 év alatt, hogy ők is végül feltegyék a kérdést csalódottságukban egyszer a jövőben: "miért nem működik a világ körülöttem?". Hát mert nem azt tanulta, ami működtetné.
Miért nem hagyjuk egyszerűen nőni őket, játszani, örülni az életnek és megtanulni hogy jó, ha a szívük útját járják? Bármi is lesz belőlük. Ha szeretjük, tiszteljük őket, az érzéseiket, az életüket, az igényeiket, akkor ők is így tanulnak meg viszonyulni, mert ez mindenki alapvető hozzáállása gyerekként az élethez. Ezt tanítja nekünk a spirituális utazásunk, mert mi elfelejtettük. Mikor vállaljuk már fel ezt végre?
Vagy létezik köztes út? lehet úgy alkalmazkodni egy alapjában élet-ellenes világhoz, és ez által elbújni benne, hogy közben, belülről mi nem ezt éljük meg? Ez számomra most kardinális kérdés. Mert egyenlőre azt látom, hogy itt már, ha eddig volt is, nincs kompromisszum. Ez a világ nemsokára kegyetlenül véghezviszi a világméretű ego nagy művét újra: most úgy, hogy besorszámozza az embereket. Birtokolni fogja őket még sokkal jobban, mint eddig valaha. És az összes társadalmi gépezetet és intézményt még jobban ehhez fogja felhasználni. Megzsarolja őket az anyagi létezésükkel, ahogy a szüleim is teszik velem. És az ár: a szabadságunk. Ahogy itthon is, nálunk. "Nem engedlek szabadon, mert én sem lehettem szabad. Lásd úgy a világot, ahogy én, mit képzelsz magadról? Meg akarsz halni? Hogy hiheted el, hogy ezek a sarlatán cigányok (spirituális tanítóim) segítenek meggyógyulni? Hagyatkozz csakis az orvostudományra (nem baj, hogy abba is majdnem belehaltam)! Nézz a földre, ne az égre! Van mit enned? Akkor fogd be a szád, és légy hálás, hogy adok neked meg a fiadnak! És VISELKEDJ RENDESEN! Az én házamban azt csinálod és úgy, amit én mondok! Különben mehetsz megdögleni a többi éhenkórász spirituálissal! Azt akarom, hogy dolgozz, még ha bele is halsz! Mit élősködsz itt rajtam? Miattad vagyok depressziós, a te hálátlanságod miatt! (A hálátlanság az, hogy nem adok elég energiát, mert egyszerűen képtelen vagyok) Te tetted tönkre a házasságunkat apáddal, mert azt gondoltad, jogod van úgy élni, ahogy te szeretnél! Hát nincs jogod! A KENYÉRÉRT CSERÉBE SZOLGÁLJ ENGEM AZ ÉLETEDDEL MERT EZT TETTEM ÉN IS EGÉSZ ÉLETEMBEN A SZÜLEIMMEL ÉS A FÉRJEMMEL. EZ AZ ÉLET."
Megdöbbentő? Azt még le sem írtam, hogy mindketten a halálomat kívánják tudat alatt, amit egy alkalommal mérhetetlen dühükben ki is mondtak. Szóval tudom, hogy ez csak az egójuk. Ismerem már nagyjából a tudatalatti téves programjaikat, ami miatt így működnek. Volt időm kitapasztalni. A kérdés az, most mihez kezdjek? Ha maradok, könnyen lehet, hogy egyszerűen elfogy az energiám, már nem vagyok messze tőle megint. De ha most elkeseredett lépést teszek, azzal lehet, hogy elveszítem a fiamat, annyira rossz anyagi és fizikai állapotban vagyok.
És a világgal, a "neveléssel" mi a helyzet? Mert amit leírtam, egyben a világ egója is, és csak idő kérdése, mikor "keményítenek" be annyira, hogy angyal legyen a szárnyán, aki szeretni tud annyira, hogy ne féljen az élete és a szabadsága közvetlen fenyegetettségétől, és tiszta tudattal tudjon dönteni és áldozatot hozni.. magáért és a gyermekeiért... még ha nem is lesz mit enni...

??

Előre is köszönöm nektek!
Szeretettel!