Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
a válaszom HM
2010. május 14. péntek, 11:33 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

a teljességet szeretnénk megközelíteni, magunkban feltárni.

Illetve: én nem akarok minden pillanatban a régmúlt sebein keresztül félni, fájdalmat érezni. A lelkem keresi az Egységet Istennel. Nem nézem az Egóm sem mumusnak, sem külön álló valaminek. Itt valamit félre lett értve. Hívhatnánk ezt az utat másnak is, hiszen túlmutat azon, amire utal nálam: önmegvalósítás, mikor nem csak saját rétegeimet tárom fel, akár negatív, akár pozitív tartományaiban, hanem túllépem saját korlátaimat. Fájdalom-függő, vagy szekta, vagy dogmatikusak lennénk? Én nem így látom. Annyit azért tudok, itt sokan, önmagunkon akarunk dolgozni. Mikor fáj, vagy sért egy-egy beírás? Mikor saját énképünkről kialakított képünket megcáfolják. Mikor önmagunk előtt lefeszítik az álarcot! Vannak, akik kedvesen próbálgatják, vannak, akik csak kimondják. Minden attól függ, benned mi működik. Miért látod ezt a folyamatot így? Ha van valami, ami önmagadon zavar, belátod, utána elég kényelmetlen a már berögzült szerepet letenni.

Mazochizmus ilyen erővel az is, mikor a gyerek járni tanul. Ezerszer seggre esik, beüti magát, de tovább megy, fejlődik. Mi is fejlődünk, ki ilyen, ki olyan tempóban.   Csak az fáj, ha az arcunkba vágják, ha valami nem stimmel, de ha van kellő önvizsgálat kéznél, megnézed, mi van, ha igaza van? És ha igen, változtatsz rajta.Életem során sok naplót teleírtam. Hál'Istennek a gondolataimmal, és a történésekkel egyben, így elég sok minden kivilágosodott nálam. Eszmék, elvek dőltek, épültek az életem során váltakozva. Váltakoztak helyszínek, szereplők, de ami/aki maradt, az én vagyok. Istenhitem mindig is volt, bár ateista családból származom. Sok dologra kicsiként emlékeztem, megéreztem. Ez volt a fura a családomnak. Honnan tudok előre megmondani eseményeket. Sorolhatnám még. Életem során belemerültem először a bulikba, a szórakozásba, elfordultam mindentől, amit addig éreztem, mert NEM VOLT NORMÁLIS a gyerek. Elnyomtam magamban minent, belemerültem az élet anyagi világába. Mindig úgy hozta viszont az életutam, hogy ilyen emberekkel találkoztam. Valahogy mindig a vallás, a hit, a meglátások kerültek előtérbe. Mégis harcoltam, hadakoztam, sérelmeztem, kiakadtam. Sírtam, rohantam fejjel a falnak. Aztán jöttek az élet "pofonjai". Küzdöttem, feszültem, körmöm szakattáig. Míg földre nem estem, és vinnyogtam, Istenem, miért bántasz Te engem! Mindenki hibás volt, csak én nem! Mindenki bántott, de én bezzeg ártatlan voltam. Egy áldozat. Jött a Reiki, a Buddhizmus. Gyakorlatok, beavatások, csak ami elmaradt, önmagam feltárása. Szintén teltek az évek. Most már viszont nem az anyagban éltem, hanem egy "spirituális világban". Ahol szajkóztam, SZERETET, Béke szentség az élet. Nincs jogom dühösnek lenni, kitőrni. Elnyomtam magamban mindent, önmagam előtt is. Mégsem alakult jól az életem. Újabb nehézségek, újabb küzdések, újabb: Jaj Istenem, miért pont én? Mit akarsz tőlem? Mit vétettem? Újabb földre esés, aztán jött a büszkeség, csak azért is felállok, utána járok, mert ha minden egy, és hitem szerint Isten nem valami büntető intézmény, hát akkor ki műveli ezt velem? Na ki? Önmagam. Az Egóm. Az énképem. Addig pörgetett, míg észre nem vettem. Elválaszt. Szeret ő,  csak legyen meg az ő akarata, ne Istené. Ő kedves, amíg mindenki a kedvében jár, ő jó, amíg, neki úgy tetszik. Ismerős az érzés (??): de hülye itt mindenki, csak én vagyok normális! Valóban? Na, akik itt "mazóznak" valami ilyesmi miatt kerültek ide. Felismerték, változtattniuk kell. Ki volt a hibás az életem alakulásáért? Azt írtam , én magam. Mi maradt állandó? Én. Hogyan működöm? Mi a motivációm? Hogyan áll össze a kép: személyiségem? Mit akarok? Mik azok a feladatok, amiket el kell végeznem, meg kell értenem/tanulnom lelki szinten? Mire vágyom? Mik a félelmeim? Milyen berögzült szerepem, gondolatom, elvem gátol engem, hogy szebb/jobb/élhetőbb életem legyen? 

Mindvégig azok a fájdalmak, félelmek, vágyak, tévedések szemüvegén láttam a világot, a sorsom, Istenem, az embereket. Semmi sem változott, holott voltak felismerések. Mi ezért vagyunk itt. Takarítani. Átírni. Elsősorban önmagunkon, aztán másokon is, mivel feltételezük, más is azért van itt. De vannak, akik harcolni jönnek. Írtad, szeretnél Te egy megvilágosulttal vitatkozni (lehet, nem pontosan idézlek). Jót nevettem. Kérhetek egy popcornt, és egy jegyet? Sok mindenben inkább az elmével közelítesz. Nem baj, kezdetben. Csak eljön az idő, mikor ezt túl kell lépned. Kezded már Te is kapizsgálni, vagy csak a másik fórum hevét akartad ide is elhozni, mikor Istenről írtál blogot? Vannak dolgok, amik már túlmutatnak az elmén. Ott a választ nem leled meg. Nem csak Isten. Hanem mondjuk, a szeretet. Korlátokat állítunk: ezt elhiszem, ezt meg nem. Ezt szeretem, ezt meg nem. Mi nem teszünk mást, csak felkutatjuk a korlátainkat, és bővítünk rajta, tágabb kereteket engedve önmagunknak. Előbb-utóbb minden keret ledől. Felismerjük az Egységet. Éljük az Egységet. Élni is szeretnénk, nem csak tudni. Okosnak lenni. Mert ugye egészen addig, csak azok vagyunk még. Mik ezek a korlátok? Például nálam: nem fogadtak el Anyuáék, lenyomtam önmagam. Bezártam önmagam. Hiszen, ha Anyuék nem fogadnak el, akkor majd pont mások? Fáj valami, csalódsz, zárulsz. A vége a "halott" szív. Jó esetben megmarad az értelmi IQ. Ami kezdetben segít meglátni az összefüggéseket, de a végén már nem segítőleg hat, hanem csak visszafog minket. Mivel az út a teljes élethez, nem csak a belátás, értelmi munka, hanem szívügy is. Így lesz együttérzés, szeretet bennünk önmagunk és mások iránt. Így leszünk teljesek, tényleg Egyek. Elmével csak ezt fogod érteni az egységből: naná, hogy egyek vagyunk, ugyanaz az anyagból áll az én testem, mint az övé. Elme szintjén pedig ez lesz: a másik a hülye, nem én. Jó, jó, hogy egyek vagyunk, de mit tegyek, ha ilyen okos vagyok, ő meg ennyire nem. Lelki szinten: szeretlek, ha magamat látom benned, vagy olyat, akire emlékeztetsz. Fogalmam nincs ki is vagy valójában, nem is érdekel. Főleg az nem, mit akarsz, csak szeress engem, tegyél boldoggá!! Hol van itt az igazi egység?

Ahogy itt olvasgatlak, te még ezt éled: gondolkodom, tehát vagyok. 

Csak kimarad az érzelem (lélek), és a test. Pedig írtál te is a nagy 3-ról.

Miért kell mindent szeretni? Nagyon jó kérdés.Semmi sem KELL. Csak az a vége. Abban egyet értünk, hogy minden Egy. Akkor? Példa: viszonyítás kérdése, mi a jó, rossz, szerencsés, vagy nem.

Tanmese:"a faluban a vén embernek eltűnt a lova, szalad a szomszéd szánakozva- Jaj, micsoda szerencsétlenség! -

mire az öreg: hm, szerencse, szerencsétlenség, majd meglátjuk.

Elmegy az ember a fiával megkeresni, megtalálják, szomszéd kiált,-jaj, micsoda, szerencse! 

- szerencse, szerencsétlenség, majd meglátjuk.

Ám a lovat patkoltattni kell, a ló megugrik, rálép egyenesen a vénember fiának lábára- szomszéd megint:- jaj, micsoda szerencsétlenség!

-szerencse, szerencsétlenség, majd meglátjuk.

Másnap jönnek a faluba. Kihírdetik, minden élő, egészséges fiatal fiút besoroznak, viszik a frontra őket, kitőrt a háború. A vénember fia otthon maradt."

Szerintem inkább az a fájdalmas mazo élet, ha továbbra sem változtatok félelmeimmel nem nézek szembe, a nem szeretem dolgoktól (emberektől) egyenesen elzárkózom. Előbb-utóbb mindenkiben meg lehet látni valamit, ami zavar.  Mert a zavar bennünk van. Hiába költözöl, menekülsz, életed eseményeit te teremted meg. Ugyanazok a hibás elvek, ugyanoda vezetnek. Én nem akarom, hogy a múlt kötelékei rángassanak. Ha te szeretnéd ezt, tégy belátásod szerint, csak tartsd tiszteletben mások szabad akaratát. Előbb-utóbbmajd neked is jönnek olyan dolgok, amik földre nyomnak, leomlanak az elme falai egy-kettőre. Kétlehetőséged lesz: vagy felállsz, mindent magadban helyretéve, vagy felállsz, és új kört futsz. Egészen addig, mg meg nem tanulod a leckét. Ezt nem kerülheted ki. Nem szeretem dolgok is életedben a helyére kerülnek. Az út nem csak egy irányba vezet. Az nem teljes. Történnek jó, és rossz dolgok az életünkben. Olyan nincs, hogy csakis jó van. Ha a nem szeretem dolgok kerülnek terítékre, jön az elfogadás lecke: saját negatív oldalunknak. Nem szeretem, ha valaki harcol: melyik részem akar kitőrni? Sorolhatnám. Ha magamban rendbe teszem az agresszióm, akkor megélem, nem csak annak a negatív minőségét, hanem felismerem, tulajdonképpen nincs is minősége: az agresszió kell a létfentartáshoz. Az adja meg a minőségét, milyen szándékkal, mire használom.Na, ilyenek a nem szeretem dolgok. Ezért "kell" megszeretni, hogy előbb-utóbb ne legyünk remeték egy lakatlan szigeten.

Nem ismerlek Téged, most amiket írok, így is olvasd el.   De az oldalon figyelemmel kísérem az írásaidat. Ezért bennem is kialakult rólad egy kép. Cseppet sem tudom azt mondani, ez tényszerű.

Mindent az elme szintjén akarsz megérteni. Nincs ezzel baj, de mi van az érzelmi életeddel? Azt éled, ami valóban, őszintén benned van? Szerintem nem. Hatalmas fájdalmat érzek, a felszinenen nyugalom, de ami a mélyben van: sok-sok sérelem, fájdalom, félelem. Ezért, hogy ezeket elkerüld, elmenekülj előlük, az Okosabb vagyok (miért? nem tudod, hogy az vagy?)  játokot játszod, szellemi agressziót élsz meg. Le kell nyomnod a többieket, csak neked ne fájjon. Csak egyet felejtesz el: ezek a dolgok benned vannak, senki mást nem okolhatsz értük, senkin sincs jogod kiélni. Életed alakulásáért magad vagy felelős. Minden, amit akartál, teljesült. Még a rossz dolgok is. Bár vannak, amik csak megtörténnek, mert meg kell tapasztalnunk őket. Ennyi. 

Amire a figyelmed irányul, az energiát kap. Ezáltal megtestesül. Így alakul az élet. Félsz megélni az érzéseidet, nincs benned meg a harmónia, egyre menekülsz, az élet meg úgy reagál, hogy a dolgok rosszak, félelmetesek, ezért sorra ilyen esetek történnek veled. A lelked egyre jobban bezárul. Figyelj a szivedre. Ha figyelsz, melegedni fog. Akkor kezded érezni, ott igenis van szeretet. Aztán figyeld meg mikor egy szeretett személlyel beszélsz. Ha úgy viselkedik, hogy neked tetszik, kinyílik, ha nem zárul. Aztán figyeld, ahogy vitába szállsz. Logikával a szeretetet nem fogod megtapasztalni. Érezni kell. De minden egyes fájdalmaddal, félelmeddel, csak zárod be magad. Ki akarod zárni a fájdalmat, de zárt ajtón a szeretet sem tud bemenni. Hogyan tudsz befogadni? A lelked befogadó részével mi van? Nincs harmónia, csak elfolytás.

Agressziód szellemi oka lehet még: hol nem tudod megélni férfi énedet? Hol nem tudsz kiáradni, teremteni? 

Volt idő (mai is sokszor), mikor csak az elmémmel voltam jelen. Krikitussá váltam, önteltté, lenéztem a többieket. Csak egyet felejtettem el: marhára rossz, ha nem tudok szeretni, érezni.

Mikor földre kerültem, akkor jöttem rá. Isten ott volt mindig mellettem, csak én nem hagytam, hogy segítsen. Túl nagy volt az ÉN akarom, én megoldom bennem. Nem tudott mást tenni, csak várni, mikor az elborult elmém végre kitisztul, hogy meglássam azokat a dolgokat, amit bajaim megoldására nyújtott felém. Csak el kellett vennem. Hálás vagyok érte. Aztán jön az újabb kör: megint "elfelejtem, Isten majd segít, ha itt az idő, megint akarok. Harcolok, megint elesek. 

Te miért harcolsz? Miért jó neked a szellemi harc? Ebből érzed : élsz, sőt, jó kedved lesz, erőt, energiát kapsz belőle. Nem is érdekel a másik, akitől elvettél, hogy az meg kiterült. Csak az élet társas játék. Együtt vagyunk, Egyek vagyunk. Akkor melyik feled akarod kiteríteni?? Kettős dolog ez. Jó lenne, ha szeretnének, de úgy, hogy azért tudják, én szebb, jobb,okosabb, különb vagyok? Valóban ez lenne az egység, a szeretet? Nem hiszem. Mitől nem tudsz megnyugodni? Mi az, ami hajt szüntelen? Mitől menekülsz ennyire? Tulajdonképpen minden negatív minőséget azért kell megoldanunk, mert ahogy mást is kikészít, úgy minket is felemészt. Ilyen a harag. Figyeld meg, ha valakire haragszol. Testi szinten is jelentkeznek a tünetek: szorul a gyomor, a torok.  Remeg a láb, ütne a kéz. Aztán kezdetben jönnek a "balszerencsék", majd a csapások.  Mikor még nem vettem észre, mennyire zárt vagyok, még a szemetet is éjjel vittem le, most, ha észlelem, nyitok. Aztán rájövök:- jé, a másik is tele van félelelmmel, feldolgozatlan sérelmekkel. Még segíthetünk is egymásnak, nem beszélve arról, milyen jó éjszakánként együtt nevetni, kikapcsolódni!Bár érdekes, hogy csak a negatív dolgokat látod meg az önvizslatásban. Mitől félsz? Mit fogsz meglátni magadban?Nyugi, mindenkinek vannak "defektjei".

De minden tettünk előtt van egy pillanat: döntünk, ütünk, futunk, befogadunk, elválunk. Most felveszem a kardot, vagy nem.

Szavainkat így válogatjuk meg: milyen játszmákkat élünk (elnyomó, szegény én, stb), milyen az énképünk: ne hogy megsértsem, minek mondjam, úgyis hülye, jó vagyok, vagy erősebb. Milyen a hangulatom/érzelmi világom? Mik a tapasztalataim? Mik az elvárásaim? Mik a félelmeim?  Milyen ítéletek élnek bennem a másik felé? Mi a szándékom? Sorolhatnám még.

Te ezt kérdezd meg magadtól: mit akarok magamban elnyomni? Miért félek másoktól, miért akarom őket uralni? Ki uralkodott rajtam, aki ilyen sebet ejtett rajtam? Miért így töltődök fel? 

Mikor nekünk mondanak valamit ugyanígy hallgatjuk. Nem látjuk a  másik belvilágát, csak a miénken át tekintünk rá. Szerencsés esetben rájövünk, azért vagyunk ingerültek, mert pl.: fáradtak vagyunk, nem a másik tehet róla, így nem öntjük a nyakába. Megsérteni is csak úgy lehet minket, ha a még bennünk lévő helyre nem tett dologra tapintanak. Nem látjuk az eredendő szándékot, csak feltételezünk valamit.

Na ezekhez kell a tükör. Tudod, másban az erdő helyett. Ez tulajdonképpen egy eszköz, önmagunkba, befelé. Ha itt az oldalon azt várod, hogy senki nem fog a hibáidra rávilágítani, akkor az nekem úgy hat, mintha kopasz seggel szeretnél csalánba ülni, és azt várod, meg ne csípjen. Ami itt fájhat, az csak egy önhazugság. Amiért akár hálás is lehetsz egyszer. Ha megérted, elfogadod, megoldod. Könnyebb lesz a lelked egy tehertől. Kioldódik egy fájdalom, félelem forrás. 

 Mitől félsz, hogy elveszíted? Miért aggódsz, szorongsz állandóan? Ha elméd tovább kételkedik, hajt, csináld az ellenkezőjét. Fáraszd le a tested. Túl sok a szellemi tér, ezt csak így tudod harmóniába hozni. Valamint, éld meg az érzelmeidet, őszintén. Ne a világra borítsd a fájdalmad. Engedd el, amit idáig görcsösen hittél. És megszületik valami új. Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit megtapasztalsz. De te sem vagy mindenható, mindentudó. Enged el a tudatod gátjait.

Bár nem tudom, mennyire tartasz már itt. Az elme (EGÓ) szintjére kellene felmenni a szívig. 

Végezetül, összefoglalom, miért is írtam: le akarok szokni a dohányzásról. Rájöttem, nem őszinte a kommunikációm, elfüstölöm magam elől a dolgokat, inkább nem szólok, vagy túlságosan finomkodom, csak meg ne bántsak valakit. Miért? Félelemből: mert akkor sem nem szeret, sem nem fogad el. De ha nem mondom ki mi van bennem, honnan ismernek meg engem? Ráadásul aki vevő, az dolgozik magán, nem sértődik meg örökre meg. Nem mondom, hogy ezentúl kígyót békát kiabálok másokra, hanem azt, hogy igyekszem őszintén megfogalmazni, a másik tiszteletben tartása mellett a véleményem. Ha ez nem sikerült kellőképpen, akkor elnézést kérek bárkitől. Melózom rajta. Szóljatok.

Ami viszont csak téged illet: nem értem miért vagy itt, ha mi nem értünk meg? Ha Nem felelünk meg?  Miért akarsz provokálni minket? Mi a bajod igazán? Miért harcolsz? Ki bánt? Mi fáj? És legfőbbképpen, mit látsz bennünk, hogy ezt  ránk akarod zúdítani?