Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Ha már könyv, meg iromány :)
2010. május 13. csütörtök, 14:18 | Szabó_Péter

Gyufaárus kislány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó
napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a
sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb.

Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát
vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -,
s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a
lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta,
majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a
szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a
kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa
zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap
hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát
se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább;
szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen
göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az
utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek
folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta
csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de
hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja
biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban
farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be
szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak
egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s
meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s
meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja!
Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta
fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy
érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt
nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is
kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a
gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy
gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi
világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta
üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel
letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta,
s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami
a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s
késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint
ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még
szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő
szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz
meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak
kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor
megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba
emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle.
Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a
sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az
egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta
"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság
támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és
szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom,
hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült
liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves
nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött
volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a
kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg,
éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:
kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal
teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte
egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi
gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja
karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.