Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Kavics22 képe
"Teljesen lényegtelen, hogy
2010. március 23. kedd, 15:23 | Kavics22   Előzmény

"Teljesen lényegtelen, hogy létezik-e reinkarnáció, vagy bármilyen más spirituális dolog. Az egyetlen lényeg: képesnek lenni boldogan és bölcsen élni a szeretetben. "
(Sa Ra Djt Ankh IrtRa)

Erre az idézetre most találtam rá, olyan a hatása, hogy muszáj írnom az érzéseimről. Hónapok óta keresek valamit, ami csillapítja a bennem lévő szinte állandó nyughatatlanságot, elégedetlenséget, bizonytalanságot és még sorolhatnám. Rövid időszakokra szabadulok csak meg tőlük, meditációban, vagy akkor, amikor már feladom és hagyom, hogy győzzön a szabad akarat, vigyen az utam, amerre rendeltetett. De aztán megint győz a kétség, a félelem, a szorongás. Mindezekkel a magán játszmákkal egyetlen "célom" van, szeretetet koldulni bármi áron.
Újra és újra becsapom önmagam egyetlen szeretet morzsáért, utána jön a düh, az önbecsülés hiánya.

Nem kellene keresgélnem ennyire elszántan az utam, belekapnom mindig új és még újabb olvasni valókba, áramlatokba, eszmecserékbe. Érzem, most nem fogadja be sem az elmém, sem a lelkem ezeket. Erőltettem egy darabig, megbosszulta magát fizikailag, a testem reagált rá.

Most hagynom kell, hogy éljek, úgy, ahogy visz magával az élet. Csak figyelni belülről önmagam, megadni minden jót, még ha az kívülről visszatetsző is. Felvállalni, hogy most erre van szükségem, nem a tömény spiritualitásra, az elhatározott kötelező programokra, a mindenképpen fejlődnöm kell érzésre. Hadd sodorjon a Sors, beláttam, ő az erősebb, az ellenkezés, önmagam programozása kiszívta minden energiámat. Így kellett lennie, hiszen folyamatosan hadakoztam, akartam, küzdöttem, harcoltam. Mégis miért ? Hogy láthatóvá váljak, észrevegyenek, tartozzak valahová.

Önmagunkat felvállalni az egyik legnezebb dolog, legalábbis számomra. Sokszor azt is nehéz eldöntenem, ki is vagyok valójában, melyik az igazi énem, amelynek felvállalása a jelenben lehet pokol is, de később magával hozza a szabadságot, azt a valakit, aki mindig is akartam lenni, csak nem találtam rá, vagy nem mertem még a közelébe se menni.

Ez most nem egy elhatározás, abból volt és még van is elég. Saját magam számára is terhessé, unalmassá váltam. Több lazaság kellene, spontán dolgokat bevállalni, a mókuskeréknek úgyis mindig csak az alján tudunk futni, merő illúzió azt hinni, hogy valaha feljutunk a tetejére. Azt érjük csak el, hogy egyre gyorsabban pörgetjük a kereket, egyre nagyobb a tempónk, egyre elérhetetlenebb feladatokat tűzünk magunk elé, közben pedig nem haladunk előrébb, csak a sebesség lesz gyilkosabb.

Hogy ebből majd mennyit enged az egóm ? Erre én is kiváncsi vagyok.