Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
semmi okosat
2009. január 12. hétfő, 7:35 | zrakosred   Előzmény

nagyon mélyen megérintett az írásod őszintesége, vagy inkább meztelensége. korántsem rendelkezem ennyi tapasztalattal, sajnos. :-)
egy élményem jutott eszembe. szerelmes voltam egy férfibe, ő volt az egyetlen ember, aki mellett megéltem a teljes jelenlétet.
elég távol laktunk egymástól. egy napon kaptam magam, elutaztam hozzá. becsöngettem. kinézett az ablakon, majd visszahúzódott. vártam, hogy beenged, de nem tette. késő este volt, csönd és mozdulatlanság. csöngettem (pár órát :-). előzőleg cseteltünk, beszéltünk telefonon, leveleztünk sokat, vitatkoztunk. gondoltam, még nem szállt el a dühe. ahogy ott álltam, s lassan átléptük a éjfélt, tudtam, hogy nem megyek el. visszaültem a kocsiba, s magam elé képzeltem a házat, kerestem a gyenge pontot. be akartam jutni. aztán visszamentem, s mint egy betörő, szinte végig tapogattam, nem a kezemmel, nem a szememmel, a idegeimmel. találtam egy kisség fölhasadt szúnyoghálót, ami mögött nyitva volt az ablak. egyszerű volt. csak bedugtam az ujjam, s a megviselt anyag húzásra repedt. nagyon csedben bemásztam. ismertem jól a házat, könnyen tájékozódtam a sötétben. semmi mást nem akartam, mint mellé bújni, s tudtam, az első meglepetés után, megint átéljük azt a kölcsönös nyugalmat, remegő varázst, amihez foghatót nem ismertem korábban. beléptem a hálószobába. nem mentem azonnal az ágyhoz, először végigjártam a szobát, minden tárgynak a érintésemmel köszöntem. otthon voltam. ekkor suttogást hallottam az ágy felől. női suttogást. abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nincs egyedül. nem is gondoltam soha ilyesmire, hogy ez bekövetkezhet. összekuporodtam a szőnyegen, sokkos állapotba kerültem. remegtem. a hölgy az ágyban fölült, mert valamit meghallott, de mivel én szinte összeestem, a szőnyegen nem vett észre. hirtelen fölálltam és fölkapcsoltam a villanyt. s megláttam a tényt. nem fájdalom már az, amit az ember ilyenkor érez. túl van rajta. olyan nagy érzés, olyan erős, hogy átemel saját magadon. néztem őt. órákon át hajnalig csak néztem. nem volt mondanivalóm, nem voltam haragos, dühös, féltékeny. üres sem voltam. nagy erő volt bennem, hatványozottan éltem. olyan volt, mint egy kinyílás. néztem az én kedvesemet, ahogy sír, ahogy vádaskodik, ahogy a felindultságtól hányni kezd. nem tudtam szólni. mégis, amikor ő rosszul lett, odamentem a hölgyhöz, aki közben felöltözött. megkérdeztem, hogy kicsoda. azt mondta, ő az a nő, aki szereti a kedvesemet. megkérdeztem, hogy tud-e most neki segíteni: tiszta ruhát keresni, törölközőt hozni, megnyugtatni. megtörtént minden nagy intimitással a szemem láttára. még az elején volt egy pillanat, amikor átléptem a másik szobába, hogy elmegyek. majd megálltam, azt éreztem, hogy szeretem, nem hagyhatom magára, nem tarthatom bűnösnek, mert nem ez a valóság.
még sokáig megmaradt a kapcsolatunk. egyszer egy hotelszobában szálltunk meg. mivel utazni akartunk, s nem értük el a vonatot, nem volt nálunk semmi tisztálkodó eszköz. fölajánlottam, hogy leugrom a boltba. azt kérte, maradjak vele inkább. elmentem a mosdóba öt percre, s mire kiléptem, már megváltozott a véleménye. megkért, hogy menjek le a boltba. nem gondoltam semmi rosszra, elmentem. közben felhívott valaki, de nem tudtam visszahívni, mert nem volt egységem már a telefonon. visszatérve a hotelbe, megkértem a kedvesem, hogy adja kölcsön a telefonját. ijedtség volt a szemében, s azt mondta, nincs egysége. ettől kezdve folyton veszekedett velem, s így is aludtunk el. pontosabban csak ő. feküdtem az ágyban, s végig gondoltam, mi is történhetett. eljutottam addig az öt percig, amíg a mosdóban voltam, a boltig, a telefonig. fölkeltem, s gátlástalanul megnéztem a mobilját. szerelmes sms-ekre leltem, melyet egy másik nővel váltott. dühöngtem, fölébresztettem, összeszedtem a cuccom, aztán az ajtóban megálltam. megint ugyanazt éreztem: nem hagyhatom egyedül, bűntudattal, mert ez mellékkörülmény a valósághoz képest. ugyanaz a fájdalmon túli érzés.
s ugyanúgy akkor jött el, amikor a fájdalom nem tudott elűzni.
ma már nincs kapcsolatunk. de a kapcsolatunk nem múlt el. itt van bennem. ott van benne. olyanfajta a közelségünk, ami akaratunk ellenére létezik. van.

miért írtam ezt le? mert az írásod nyomán olyan kapcsolatokat véltem felfedezni, amelyekben a vágy, a félelem, a fájdalom egymásnak feszülő ellentétként építik és rombolják a kialakult kapcsolatot. s én azt tapasztaltam, hogy a teljesség ezeken túl van. bár ez csupán tényleg egyedi tapasztalat, még nem tudás.
zrakosred