Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
saját magunkkal lenni...
2009. január 12. hétfő, 3:25 | Ördög (útkereső)

Mindenkinek, bárkinek magamról... Magamnak magamról... Félelmetes, dehát így megy ez.
Azt kérted az elején, hogy tapasztalatot írjunk, ne elméletet. Hát az most akad. Néha már örülnék neki, ha valami elméletté állna össze, de nem akar olyan nagyon összeállni. Még csak érzem, hogy azért majd valaminek ki kell ebből sülnie a végén. De hol a vége?

Azt hiszem, én most úgy működöm, mint egy két lábon járó kísértés. Szerény, mi? :) De mióta így működöm, kezdem úgy érezni, hogy nagyon sokakat ki lehet mozgatni a saját egyensúlyukból, a remek párkapcsolatukból, a saját hűségességképük ellenére.
Ez leginkább ezt a kérdést veti fel bennem: vajon ha majd nem kísértésként, hanem párként akarok funkcionálni, akkor mi fogja mellettem tartani azt a hölgyet? Hiszen látom, hogy egy közös társaságban eltöltött hosszú hétvége, vagy akár néhány kellemes tánc, eltalált mondatokkal milyen hatást válthat ki.

Na de tapasztalat.
Példásan jó fiúként kezdtem a pályafutásomat, hosszú kapcsolattal, mintaként szolgáltam a baráti körömnek. Aztán vége lett. Nem szépen. Igazából azért volt hosszú, mert függtünk egymástól pszichológiailag. Ezt akkor belülről nem láttam. Azóta nagyon félek tőle, hogy majd belülről megint nem fogom látni. Ekkor megéltem olyanokat, amikről Csizike írt, hogy tetszettek mások, de megnyugodva visszataláltam többször, pudingilag egy csókot próbáltam ki egyszer. A lánynak persze nagyon rosszul esett, de megbocsátotta.

Később megéltem egy távkapcsolatban, hogy a hölgy szanaszét kefélt egy csávóval, miközben nekem irogatta a szerelmes leveleket. Én is megbocsátottam, még kűzdöttünk vagy 4 hónapig, csak aztán szakítottunk. Ez megviselt.
Eddig biztos, hogy én is nagyon optimistán beszéltem volna, mint Csizike. Nagyon hasonló elvek mentén. De ez a lány azt mondta nekem, hogy akármit is hiszek, ő tényleg belém volt szerelmes közben. Meg abba a másik srácba is. Az agyával és szívével jobban belém, az ösztöneivel jobban belé. Sokáig nem hittem el, hogy ez tényleg lehet, de aztán nem találtam semmit, ami miatt ne hinnék neki, csak a saját előítéleteimet, hogy márpedig ilyen nincs. Valami itt megbillent bennem. Talán valami olyasmit raktam össze magamnak, hogy ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak, mintsem elvek mentén meg lehessen ítélni. Legalábbis hiba összekapcsolni azt, hogy hűséges-e a párom azzal, hogy szeret-e. És hogy ennek az egésznek van valami köze a másik birtoklásához, ami - bár elképesztően mélyen benne van a kultúránkban - nekem nem tetszik.

Aztán jött egy lány, akivel nagyon jól éreztem magam. Szerettem vele lenni, szerettem kívülről is, belülről is, beszélgetésben is, partnerként is. De egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy még nézelődöm más nők felé. Megérint ha tetszem nekik. Válaszolok rá. Ekkor mondta egy lány, hogy számára én vagyok a megtestesült kísértés. Nyilván mindenkinek megvan a sajátja, de engem megbolondított az, hogy én sosem gondoltam magamról, hogy lehetek valakinek kísértés. Férje volt.
Egy másik esetben meg egy lány nekem volt a megtestesült kísértés. Neki is férje volt és pici gyereke, nála tudtam, hogy nincs esélyem. De akkor hazamentem és azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább, mert én még nézelődöm, és nem akarom megcsalni. Ő sem értette, én sem értettem, de mégis így volt: szerettem őt, de nézelődtem és tudtam, hogy rossz vége lesz, ha nem lépek.

Na ekkor mondtam azt magamnak, hogy akkor tessék, most lehet nézelődni, kipróbálni, meghódítani, elcsavarni, megélni azt, hogy tetszem, hogy hatalmam van... Hátha azért nézelődöm, mert bizonytalan vagyok magamban, és majd ha már magabiztos leszek, akkor nem akarok nézelődni... Ez megy egy éve.
Szerintem igazából egyetlen dolgot teszek: ha tetszik valaki, akkor annak teret adok/teremtek és a válaszokra reagálva viselkedem. Ami annyit jelent, hogy nem veszem figyelembe azt, hogy elméletileg van-e párja az illetőnek, vagy nincs. Ezt a kérdést meghagyom neki. Nem az a cél, hogy bármit is tönkre tegyek, de annyit féltem már, hogy tönkreteszek dolgokat, hogy most nem érdekel: én a saját dolgaimat kell, hogy rendbe rakjam. Valahol hiszek abban, hogy mindenki ezt teszi, csak nagyon sokan szeretik ezt bebújtatni egy olyan köntösbe, hogy másokért teszik.

Mint látható, a magabiztosságommal már kevesebb baj van (sőtt! :) ), de a tapasztalatokkal nem tudok mit kezdeni. Én korábban nagyon bálványoztam a női tisztaságot, ami a szépséggel jár együtt (a fantáziámban). Egyáltalán a nőiség köré rengeteg varázslatot szőttem. Talán egy kicsit arról is szól ez a történet, hogy ettől akartam megszabadulni. Hát, alakul: az utolsó két élményem olyan nőkhöz kapcsolódik, akik 3 éve élnek együtt a párjukkal. Az egyik férfit ismerem is. Nagyon jó ember. Mégis a kedvesének vagyok a szeretője. Tök skizofrén helyzet. Hol van itt az én felelősségem? Nekem kéne vigyáznom az ő párjára? Nekem egyre inkább az a véleményem, hogy nem. Persze lehet, hogy csak kognitív disszonancia redukció... :)
A másik lánnyal egy bulin ismerkedtem meg, meghódítottuk egymást, csókolóztunk, nagyon jó volt. Felületesnek tűnik így leírva, de benne volt minden bizsergés, izgalom, mélység. Aztán mindenki hazament. Váltottunk kb két levelet, aztán gondoltam egyet és megkérdeztem, nincs-e kedve elbújni velem valahova vidékre néhány napra, én úgyis terveztem, hogy megyek. Legnagyobb meglepetésemre volt kedve. A bulin találkoztunk először. Merész, gondoltam.
Másodszor a szálláson találkoztunk. Ekkor lepődtem meg igazán: 2 barátnője tudta, hogy eljött, mindenki másnak azt mondta, hogy az egyik barátnőjénél van. A vőlegényének is. Hmm... Na ITT mi az én felelősségem? Azt mondta, hogy eljött, hogy megnézze, hogy milyen egy nőcsábász közelről. (Én már a buliban elejtettem, hogy tőlem egy hosszú távú kapcsolat gondolata is igen messze van jelenleg.) Hát megkérdeztem tőle, hogy mégis mit vár ettől az 5 naptól? Azt mondta, hogy azt, hogy tegyem olyanná, hogy megérje, bármi lesz is a következménye. Na, ez már kihívás! Végül kineveztük önismereti tanfolyamnak, tapasztalati tanulás + reflexió módszertanával. :)
Sokszor megfordult a fejemben, hogy azt mondom, hogy én ilyet nem csinálok, és menjen szépen haza a vőlegényéhez. Megtehettem volna, és most döngethetném a mellem. De azon vívódtam magamban, hogy ki vagyok én, hogy megítéljem az ő viselkedését, döntéseit? (A férje??? :) ) Ígyhát eltöltöttünk együtt 5 napot és szerintem egyikünk sem bánja meg. Annyira valós volt, ami történt, annyira mély és annyira arról szólt, akik valójában vagyunk. Rólam, aki keresi magát, a tapasztalatokat, és egyáltalán nincs eligazodva abban, hogy mit is keres egy kapcsolatban, és róla, aki baromira nem volt kész arra, hogy férjhez menjen úgy, ott, akkor. Azt éreztem, hogy igazán megérintem őt és ő igazán megérint engem, miközben saját magunkkal vagyunk. Tudtam, hogy nem vele akarom leélni az életemet, de mégis azt kívántam, hogy bárcsak ilyen szabadságban lehetnék majd azzal is, akivel hosszan akarok majd együtt lenni. De fogalmam sincs, hogy hogy lehet elérni ezt a bűntudat-nélküli állapotot egy kapcsolatban: amikor nem érzem magam semmiért felelősnek, ami a másikkal történik, de megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy neki is, nekem is jó legyen, mert szeretem.

Na. Ez már majdnem tanulság-szerűen hangzik. :) Csak nem tudom, hogy hogy lehetne megvalósítani. Olyan, mintha be lennék zárva elképzelések, és ítélkezések közé (félreértés ne essék, a sajátjaimról van szó), amikben úgyis mindig vissza fognak térni ugyanezek a kérdések, amíg le nem hántom őket magamról. Ilyenek a "másiknak hűségesnek kell lennie hozzám", a "ha én megkívánok valakit, akkor rossz vagyok", meg az "én felelős vagyok a másik életéért".
Kezdek olyan bölcsességeket puffogtatni, amiket nem értek/élek meg, úgyhogy abba is hagyom. :)

Ahogy így visszaolvasom ezt a választ, tényleg átjön, hogy ezen még van mit dolgoznom. Dehát talán ez is a feladatom. :)

Kedves Csizike, köszönöm a felhívást írásra, tényleg magamnak írtam, magamnak fogalmaztam meg tanulságot. Sokat még nem, de majd idővel... :)