Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
A válasz válaszának válasza
2009. január 07. szerda, 21:07 | Balage (útkereső)   Előzmény

Kedves Zrakosred!
Mielőtt túl komolyan vennél, el kell árulnom, hogy érlelődöm ugyan, de könnyen kihull a lábam alól a talaj. Úgy tekints rám, mint aki ott botladozik melletted az úton és az aktuális nézeteit osztja meg veled, amik folyamatosan változnak. Ma már másképp válaszolnék az írásodra.
Megértés nélkül semmit nem ér az egész, és az önfegyelem csak eszköz lehet, hogy mélyebbre láthassunk. Ez a csendes felszínű és a háborgó vizek esete. Nem kíméletlen vasfegyelemre gondolok. Én még ingadozom a túl nagy és a túl kicsi önfegyelem között. Nyilvánvaló, hogy aki álmodozó, az az is marad, és ennek hatalmas előnyei és hátrányai is vannak, mint minden másnak.
Szerintem mindenki ilyenné válik, aki rádöbben arra, hogy azok a dolgok, amik körülöttünk vannak nem elégítenek ki valamilyen megmagyarázhatatlan igényt. Az első felmerülő gondolat, hogy biztos én vagyok a hülye, mert senki nem érti meg hogy mi a gondom. (Igazából sem velem, sem a többiekkel nincs gond, csak másképp jár az agyunk.)
Erről jut eszembe, hogy olvastam egy regényt, az a címe, hogy A Hollókirály. Ebben van egy nő, akit minden éjjel elrabol egy tündér, mert egy ígéret szerint a fél életét vele kell töltenie. Ezt a nőt úgy átkozták meg, hogy egyszerűen senkit sem tud beavatni ebbe, mert amint elkezd beszélni, teljesen más szavak jönnek ki a száján. Sokakat próbált beavatni a titkába, de egyszerűen képtelen volt rá.
Ilyen érzés az, amikor az ember beszélni akar erről az igényről, és állandó értetlenség veszi körül. Aztán özönlenek a jó tanácsok, amiket minden igyekezetünk ellenére sosem tudunk betartani. Ekkor a bűntudat tisztító lángja a földhöz ver minket, majd a csönd következik, és azt várjuk, hogy végre kitárul előttünk a Mennyek kapuja és bebocsátást nyerünk. Aztán a béke minden igyekezetünk ellenére eltűnik és minden kezdődik előröl. Már kívülről tudom a forgatókönyvet. Én legalábbis így működöm. Nálam így néz ki egy ciklus. Határozottan azt érzem, hogy minden ilyen után más vagyok. Nagyobb távlatokban nézve haladok a nagyobb stabilitás felé. Már nem akkorák a kilengések, és elég tudatos vagyok hozzá, hogy a környezetem ne sérüljön. Olyan, mintha az erőimet megvadult lovaknak képzelném, melyek megfelelő irányítás nélkül, más-más irányba rohannának (ezek a szenvedélyek). Nem az a cél tehát, hogy elpusztítsam a lovakat, hanem hogy irányítsam, összehangoljam őket. Ehhez kell az önfegyelem, a türelem, az éberség, amire a sorozatos küzdelem hatására teszek szert. Szerintem nélkülözhetetlen a vívódás, és csak az nem vívódik, aki egy helyben áll.
A jótanácsok arra valók, hogy az ember rágódjon rajta egy ideig, aztán kidobja azokat a szemétbe, mert a megtanult (feltététel nélkül elfogadott) tudás mit sem ér. Az igazi tudás szavakban talán ki sem fejezhető, egyfajta belülről fakadó bölcsesség.
Csak azt kell szem előtt tartani, hogy a "Legyen meg a Te akaratod" vagy másképpen a taoista vu-vei felé törekedjünk.
Na, most megint jól elkalandoztam, de mindegy. Szóval ha megérint ebből valami, akkor elmélkedj rajta aztán felejtsd el. (Nem sértődöm meg:))
Mellesleg én jobban kedvelem az ilyen embereket, mint azokat, akik a nap 24 órájában 200%-on vannak. Azokkal sincs bajom, csak nem vagyunk egy hullámhosszon.
Üdv:
Balage