Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
döntésképtelenség évek óta + meg nem lelt hivatás évtizedeken át
2009. január 05. hétfő, 15:05 | zrakosred

2009-re a következő két célt tűztem ki
1. évek óta élek egy döntésképtelen helyzetben, amivel minden energiám felőrlöm lassan. kb. hat éve költöztem a két gyerekemmel egy helyre, bele a természetbe, egy aranyos kis házba. ez a hely azt a lehetséges spirituális és mindennapi idillt jelentette nekem a választás idején, amire vágytam, s amit anyaként és emberként naponta magamban megéltem. amikor a gyerekeim az iskoláskor felé kezdtek közelíteni, úgy öt éve, olyan intézményt választottam nekik, amely emberképét és pedagógiai szemléletét tekintve teljességgel összecseng azzal, ami szerint én éltem, gondolkodtam. csakhogy ez az intézmény, kb. útvonaltól függően 50-70 km távolságra van tőlünk. belevágtam. éveken át napi két és fél - három órát utaztam, hurcoltam a gyerekeket a másik helyiségbe a négy-öt órás intézményekbe, fáradt, feszült reggelek, délutánok, éjszakai munka, gyakran heti összesen nyolc-tíz óra alvás. így ment ez évekig. végül kicsit közelebb költöztem egy bérelt házba, innen már iskolabusz féle viszi őket, az út nem több, mint húsz perc, s nekem sokszor nem is kell megtennem. de bizonytalan lelkileg a helyzetünk. a bérelt ház, nem tud otthonunk lenni, s amint eljöttem a lakóhelyünkről olyan fájdalom vett erőt rajtam, amilyet még talán a régi gyermekkori otthonom felé sem éreztem soha. mint egy fájdalmas szerelem. gondolkodtam azon, hogy otthagyjuk az iskolát, s megyünk az egyszerű suliba a lakóhelyünkre, vagy otthagyjuk a házat, eladjuk, otthagyjuk a mezőt, a folyót, a színeket, a fényeket, s megyünk, egy objektíven nézve nem kevésbé jó helyre, ahol erdő, hegyek, s egy általunk vállalt közösség vár ránk. de a döntést évek óta nem tudom meghozni. fájdalommal jár. szokatlanul naggyal. nem értem, de hatalmában tart valami. sokszor órákat töltök azzal, hogy lerajzolom, hogyan fogom a házunkat a lakóhelyünkön felújatani, hogyan osztom be a napirendet, hogy az ingázást bírjam, sorolom magamnak az okokat, hogy miért lesz most könnyebb: hiszen most már mindkét gyerekem iskolás, van napközi, mégha nem is maradnak minden nap, stb. másik oldalról próbálom elképzelni, hogy költözünk, hogy ott lakunk az iskola környékén, milyen nagyszerű lesz gyalog járni, barátok közt lakni. tervezem a tennivalókat sorban, hogy ezt elérjem, a pénzt, az ottani életünket. de nem csinálok semmit, s dönteni nem tudok. fájdalmas őrlődés és otthontalanság és energiavesztés az eredmény. körülöttem sokan költöznek az iskola miatt, sokan. tudni kell azonban, hogy onnan, ahonnan nekünk kellene, mások sem költöznek az iskolához, hanem vállalják az ezzel járó nehézségeket. igaz, mások nem nevelik egyedül a gyerekeiket. ez a helyzet uralja a gondolataimat, az életemet, túl nőtt saját normális súlyán és óriási teherré lett. az alábbi tervhez hozzá tartozik, hogy folyton blokkolom a terveim megvalósítását, tehetetlen szorongásba torkollik sokszor a folyamat. célom, hogy ezt megértsem és megoldjam ebben az évben.

terv:
1. föltárni az okát a kialakult helyzetnek. (hogyan?)
2. visszamenni a lakóhelyünkre, s megtapasztalni, milyen egyirányba ingázni, két gyerekkel azonos időben, s a napközire is támaszkodni. figyelni
3. pénzt és figyelmet fordítani a házunkra
4. az iskola körül formálódó közösség felé nyitni, megtapasztalni őket
5. a lakóhelyünk közösségei felé nyitni, megtapasztalni őket
6. beosztani a pénzt, az elkészített költségvetést teljesíteni
7. megtapasztalni mi történik velem, ha mindezt megélem, figyelni
8. megérteni, ki vagyok én ebben a folyamatban, meglátni a helyzetet úgy, ahogyan most vak vagyok rá.

2. a másik cél nem évek óta tartó kínra irányul, hanem szinte vele születtem, de legalábbis gyerekkorom ót a kísér: ez a hivatás megtalálásának óriási vágya és a fájdalom a hiánya miatt. soha nem tudtam azonosulni egyetlen egy olyan szereppel sem, amit konkrét hivatásként meg tudnék nevezni. először hat évesen vont felelősségre szeretettel egy tanító, hogy ilyen tehetséget nem szabad elherdálni, kezdenem kell vele valamit, s én értetlenül hallgattam, de mélyen megmaradt bennem. aztán szinte mindenbe belevágtam az iskolás éveim alatt, könnyen ment minden és sikereim voltak, de az is igaz, ahogy kisiskolás koromban, amint kitűntem valamiben sokszor bűntudatom támadt miatta. mintha megbántottam volna a társaimat, amikor jobb voltam náluk. később ez eltűnt. szinte minden vonzott. a művészetek, a sport, a természettudományok, a spiritualitás. könnyen, gyorsan ment minden, amibe belekezdtem. párhuzamosan sok dolgot csináltam, aztán mindent mindig abbahagytam. semmi sem fedett le teljesen, zavarosak volt a szándék, a cél, a kép, ami hajtott. s azt hiszem, valóság idegen is. maradt a hiány égető fájdalma. középiskola után egyszerre akartam lenni orvos, színész, rendező, tornatanár, pszichológus, biológus, pap, író stb. a tanárok mögém álltak, hittek bennem. végül hisztériás rohamokat kaptam, elszökdöstem az iskolából, dühöngtem, depressziós lettem. és végül újságkézbesítő. :-) azóta eltelt húsz év. az egyetemen öt szakra jártam egyet sem fejeztem be, gyerekeim lettek, s amíg az anyaság extázisa elég volt, hogy spirituális magasságokba emeljen, ici-picit csitult a fájdalom, de visszatért. ugyanaz a döntés és elindulásképtelenség ural engem, mint az előző problémánál. s közben belül tűz van, ami nem kifelé, hanem befelé ég.

terv:
1. megérteni az okát. (hogyan?)
2. mivel az élethelyzetem, a kiélhető készségeim és a vissza-visszatérő megfogalmazható vágy is az írás felé sarkall, egy előre meghatározott ritmus szerint heti többszöri írást tűztem ki célul. mintha csak dolgoznék. - megtapasztalás (érdekes, hogy ehhez az elhatározáshoz nagyon sokban hozzájárult a felismert érzés, hogy istennek írok, neki tetszően.)
3. figyelem, mi történik velem, figyelem, mit hozok létre.
4. önmegismerés

kedves sanyi, mit látsz ebből? kérlek, segíts.