Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Az egyedüllét nem magány
2008. december 13. szombat, 11:57 | Tigris (útkereső)

Négy hónapja "vesztettem el" a páromat, és a témát olvasva úgy gondoltam megosztom a tapasztalatomat veletek is.
Mikor először találkoztunk, úgy éreztük mindeketten, hogy nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, és egy idő után rájöttünk, hogy több ez, mint barátság. Közel egy évig éltünk együtt, és ezalatt a szeretet olyan formáját tapasztaltam meg, amit soha, senki iránt nem éreztem még. Nem szerelem, ez annál több. Visszatekintve, a közösen töltött idő olyan, mintha legalább egy évtized lenne. Kapcsolatunk felülemelkedett a párkapcsolatokra oly jellemző féltékenységen, az apró félreértésekből adódó vitákon, és ha mégis belementünk, egyikünk mindig időben felismerte, és jót nevettünk a helyzeten. Nem azért változtunk, mert a másik azt akarta, hanem mert felismertük, hogy az saját magunknak is jó.
Mikor ő elment, nem akartam elhinni. Bár beszéltünk róla korábban, és tudtam, hogy el kell engednem ha eljön az idő, abban a pillanatban mégis úgy éreztem az idő megállt, a világ összeomlott. Hirtelen történt, nem volt beteg, ezért is volt olyan hihetetlen. Nem akartam elengedni, de éreztem, hogy a test, ami előtt térdelek, már élettelen, és ő ott áll mellettem.
Aztán egy nagyon kedves barátom megmutatta, hogy minden, amit tőle kaptam, itt él bennem. Mindaz a szeretet itt van bennem, és ezáltal ő is itt van. Tudom, hogy mennie kellett, csak nehéz volt elfogadni. Ahogy a barátom mondta: "ő már egy másik álmot álmodik". Hálás vagyok minden egyes pillanatért, amit együtt tölthettünk, és ez az érzés segített leküzdeni a maró fájdalmat.
Hát én így tudok boldogan élni, egyedül. És ezt végigolvasva talán már mindenki érti, hogy miért tettem idézőjelbe azt, hogy elveszítettem.