Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Aditi képe
Drámák és tudatos megélés
2010. január 19. kedd, 23:49 | Aditi   Előzmény

Szia Karmatörlő!

Köszi a részletes hozzászólást.

Érzékelem, hogy egy részt kapcsolódunk a megéléseinkben és hasznos az információ, amit adsz, más oldalakon viszont teljesen félreértjük egymást.

Pl a fájdalom ilyen.

Egy bölcs mondat az, hogy a fájdalmat el lehet viselni, a szenvedést nem kell.

A fájdalom és a szenvedés nem ugyanaz. A fájdalom maga az élet, a szenvedés az ego, ami elválaszt az élettől, az elfogadástól, a megéléstől, az átéléstől. A gyógyulástól a fájdalom által.

A fájdalom a test és (akár a lélek) tisztulása, mert a sebgyógyulás is fájdalommal jár, nem csak az, amikor megvágtad. Valójában az elme jelez, hogy ez "rossz", de csak azért, mert fizikai szinten ez a dolga, hogy legközelebb vigyázz az éles meg tüskés dolgokkal. Fiatal korban kialakítja a félelmet is ily módon, sőt az ítéletet is (a kaktusz az rossz, a habos torta az jó), ezzel is bebiztosítva, h még véletlenül se érjen baj. (Ezek már az ego illúziói, hiszen a kaktusz az kaktusz, és minden, ami csak létezik az, ami.) A kérdés mindig csak az: ismerjük? tudunk-e vele bánni? Mit jelent önmagunk számára? Hogyan tudunk hozzá kapcsolódni?

A fájdalom természetes reakció, a természet része, de "csak" reakció. Ha fokozatosan letisztítod róla a töltéseket, a félelmet, a pánikot, az ego legkülönbözőbb reakcióit (harag, a tehetetlenség miatt, düh...stb), kiderül, hogy a fájdalom "jó", nem csak azért mert jelez, hanem mert elfogadható, mint a természet jelensége. Csak van, mert így találták ki az elmét. Ebben a tudatállapotban NEM REAGÁLSZ az elméd munkásságára, amit alapvetően jól csinál, vagyis nem izzítod be az egód és az összes engrammot azzal a töltés-együttessel együtt, amit az egód beindít.

A folyamat végén az derül ki, hogy a fájdalom, ami ugyan természetes része a működésünknek, maga is csak egy reakció, és mint ilyet, a tudatossággal ki lehet kapcsolni. (Így működnek a fakírok meg a törött üvegen, meg parázson sétálgatók).

Én már átsétáltam a parázsmezőn, de az semmi volt ahhoz képest, amikor a görcseimtől fetrengve úgy döntöttem három lóadag fájdalomcsillapító után a kórházban, hogy kikapcsolom a világot. Lementem egy megváltozott tudatállapotba, teljes testi és lelki mozdulattalanságba. A gondolat-felhők szabályosan úsztak körülöttem, és minden más, a fizikai érzetek egy része is. Csak voltam, és körülöttem volt a világ. (Amilyennek "én", az én egóm éli meg) Kikapcsoltam a fájdalmat teljesen, és közben teljesen éber voltam, olyannyira, hogy meghallottam, amikor a szüleim a folyosó végén sétáltak még, a kórterem felé tartva. Amint visszatértem, azonnal érzetem a fájdalmat újra.

Ezek tapasztalatok, amiről írok, és már úgy tapasztaltam, a fejlődésem olyan fokán, hogy már tudom, mi történik. Milyen tudatállapotról van szó...stb. Úgyhogy ha valaki meditációról beszél, valóban mély tudatállapotról, akkor ABBÓL lemérheti, hogy tudja csinálni olyan fájdalmak közepette, amitől ordítani tudna. Ha sikerül, akkor valóban "lenn" van. Ezt azért írom, mert sok jelenség, amit meditációnak neveztek, még messze van a valóban elmélyült tudatállapotoktól. Próbáljátok ki, hogy meditáltok zajban, fájdalomban, hidegben...stb. A tibetiek is így tanulják. Nem véletlenül. A párnák között elmélkedem, alszom, meg belső képeket látok, fantáziálok, meg "beszélgetek a lelkemmel" nem meditáció. Csak oda vezet.

'"A saját testünk a saját tudatunk által formált energia" Hát ezt én ebben az élményben (többek közt) tökéletesen megtapasztaltam. És hidd el, ha menne annyira, hogy mindig ebben legyek, és újrateremtsem a májam, már megtettem, volna. És azon vagyok. De ez nem olyan egyszerű, próbáld ki.

Kb olyan, mint kinöveszteni egy levágott kart. Igen, ez elég jó hasonlat. (Az "epeúti atrézia" jelentése: csonkított epeút-rendszer. Egy szerv, ami nem teljes, sőt, a nagy része nem létezik!) Az vesse rám az első követ, aki kinövesztette már a meg nem lévő epeútjait a tudatosságával. Van jelentkező?

Mint már mondtam: érteni valamit, vagy tudni róla, más, mint megélni és/vagy feldolgozni.

Úgyhogy ha valaki, én nem színezem ki a fájdalmat. Sőt, már megtanultam a tudatosságommal olykor kontrollálni. Ezt tehát félreértetted.

Az énvédő mechanizmusról írtakat is. Lehet, h vissza tud élni vele az ego, én nem tapasztaltam. Sőt, mazochista módon, mindent előbb akartam rendezni, türelmetlen voltam magammal, és többször majd becsavarodtam ettől. Amikor elfogadtam, h minden a maga idejében történik, akkor kezdett a dolog kezelhetővé válni, tudatosulni és feldolgozódni, nem csak felkavarodni és kicsinálni engem.

És egyébként lehet, hogy egy erős testű embert könnyen becsaphat így az egója, ebben valszeg igazad van, mert amikor nehéz a lelki munka mondhatja: na, ezt még biztos nem kell, és szeretkezhet egy jót, ehet egy jót, kirándulhat egy jót, élvezetekhez nyúlhat, hogy betöltse az űrt. Persze csak átmenetileg, de ez valóban elnyújtható sokáig. Ezért is születünk le olyan sokszor.

Nálam viszont a fizikai állapotom (szóval maga a betegség) gondoskodik róla, h ne történhessen meg. Ezek közül szinte egyiket sem tehetem. Indulatos sem lehetek. STB: Úgyhogy nálam nem nagyon fenyeget a veszély, hogy becsapom magam az énvédő mechanizmusaimmal, mert az életben-maradásom kulcsa a tudatosodás, és az egyetlen lehetőségem erre. (Ez egyébként a radixomban is benne van.) Szinte minden meglévő energiámat a lelki munkára koncentrálom hosszú ideje. És nem nyugszom, amíg ki nem tisztítottam, amit ki kell. (Ez a hozzáállásom és tudatos.)

A lélek és ego kapcsolata még mindig zűrzavaros nekem, ahogy írsz róla, majd bogozgatom. Szerintem nem egészen ugyanazt értjük alatta.

A pokol-járást is félreértetted. Pedig írtam a végén is, hogy ez nem akaratlagos dolog. Hanem engedem, hogy a felszínre törjön minden lassan, szépen sorban a tudatalattiból. Először a személyesből, aztán a kollektívből. A kollektív először nyilván a család (családállítás pl. kitűnő feldolgozni), később a nagyobb szellem-csoportoké (nemzetiség, haza, kontinens, nemiség, egyéb társadalmi csoportok..stb..).

A tömeggyilkosság egyébként szinte valamennyiünk tudatalattijában benne van, nehogy azt hidd, hogy csak néhány gonosz bácsi meg néni volt, a többi meg tudatlan ártatlanok tömege. A tömeggyilkosságban egyébként (tudat alatt) az is részt vesz, aki hagyja. Az is "csak" egy dráma. Csak nagy dráma. És még nem dolgozódott fel. Ezért tört elő egyáltalán a háborúkban. Ezért manifesztálódott. Hogy gyógyulhasson (tudatossá váljon.) Így gyógyít a "rosszal" az Univerzum. Ja, és a szellemek nem személyek. A karmák lehozatala eloszlik. Nem úgy van az, hogy Kis Pisti, aki megölt száz embert reinkarnálódik Kovács Sárába, aki viszi egyedül ezt a karmát. A test az egóval együtt eltűnik, visszatér a körforgásba. A lélek sebeinek egy része feloldódhat halál után, mert az elmétől való megszabadulás megvilágosító erővel bír. De az újra születés előtt új "számítás" készül, kinek, hogyan lenne "jó", és milyen feladatok passzolnak, kapcsolódnak annak megéléséhez. Közösen viseljük a Föld feladatait. Egyek vagyunk szellemeinkben. (Életeink összessége teljes és tökéletes egységet alkotnak.)

A májbetegséget sem jól látod, mert nem tudod, mi az epeúti atrézia, és mik a következményei. (Ez nem klasszikus májbetegség, és nem is klasszikus epeúti betegség). Azért nem tudod, mert ezzel nem szoktak életben maradni. Az orvosok sem tudják ugyanezért. Eddig úgy alakult, én tudok róla a legtöbbet. (Utánam az édesanyám jön.) Szívesen megosztom, ha érdekel valami, mit tudatosítottam már ezzel kapcsolatban.

Ja, és a poklokat járni igenis kunszt. Nagyon nagy kunszt! És aki még nem járta, az nem is élt igazán. És nem nyerte meg az erejét. (Életerő, Kundalíni, szellemi hatalom)

A valódi feladataink nem azok, amelyeket könnyen éljük. Azok már megoldottak. Élvezni kell és pont. Örülni neki.

Erőnk felszabadítása a pokolbéli megéléseink mögé nézés, a félelem oldása, a bennünk rejlő világ megismerése és feloldozása. Ezért is születtünk a Földre. És ezt csakis átélésen keresztül lehet megtenni, mert érteni lehet az elme által, de oldani csak az átélés által. csak így válik tudatossággá.

És ebben rejlik a valódi erő. A Belső erő. Ami végül teljesen feloldoz.

Egyszer véget ér a pokol, valóban. És mint tudjuk, az idő relatív, ez valójában tudatállapot kérdése.

És még mielőtt a fejemhez vágnád, hogy miért nem csinálom jobban, mutass nekem olyan embert, aki egy pillanat alatt megvilágosodott. (Nem sokat fogsz tudni mutatni.) És te, hogy állsz ezzel? Na ugye. Ha meg ilyeneket mondasz, hogy nem kell a poklokat járni, nem értem, milyen karmákat törölsz? Elmében nem lehet törölni. Értelemmel nem lehet oldani. csak szívvel való átéléssel. Ki és beáramlással. Ahogy Freud gyógyított. Ahogy Mozart írt zenét. Ahogy a megvilágosodott béna és néma, mozgásképtelen fizikus egyetemes elméleteket gyártott az Univerzum születéséről és haláláról.. Ez a rossz karma feloldása, "jó" karmává alakítása, megélése, tudatos bevállalása, az életünk és képességeik szolgálatba állítása, átéléssel, aminek terméke van. Kreatív, erőtől duzzadó terméke. Gyógyító ereje. És ez még csak az első lépés.

A "meglátom az előző életem és összerakom a képet", még el sem indult ezen az úton. Az még csak a hegyre találás. A mászás, az már oldás. És a fennsík, az a tiszta élet. De az már a poklon túl van, és nem innen. Az nem sétafika egy nagy csomó intellektuális színezettel. Az izzadtság, fájdalom, erőpróba, szívpróba, lihegés, kipirulás. ÉLET.

Egyébként Ady is azt mondta: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"

Aki nem éli, az nem igazán értheti ezt a mondatot.

És nem lehet dudás (mester) a saját életében.

Ez van.

Megbocsátás. Megbocsátani kétféleképpen tudok. Az egyik az, hogy látom, mindenkinek oka van arra mit csinál. Általában nem tudja mi. Nem ítélek. Tudom, mindenki az éppen tudatossága szerint cselekszik. Éppen úgy, mint én. Vagy éppen annyira elege van, és úgy érzi képtelen ennél többre. Ezért valójában nincs is mit megbocsátani. De az átélése ennek a jelenségnek ugyanakkor az, ami igazán fontos!

A másik módszer a szeretet, a flow. Ha jól kapcsolódok valakihez, akkor nem az egómat akasztom az övébe, hanem a témámban írtak szerint a saját és az ő "azonos", természetesen összeillő oldalát kapcsolom össze. Ráhangolódom magamra és rá is. Univerzális energia. (Ezt a ráhangolódás dolgot sem értetted meg igazán, sajnálom...)

megbocsátani magamnak... Hát, igen, ez a legnehezebb.

Ezt is kétféleképpen lehet: megbocsátom, mert megértettem az okot (és ez által fel is oldom). vagy szeretem magam. Ez utóbbi azokra az esetekre jó, amelyek annyira mélyen vannak, hogy hosszú folyamat (évek, évtizedek) mire a felszínre jönnek, tudatosulnak, megértjük a miérteket és hogyanokat találunk a feloldáshoz...stb.. A flow ezt egy csapásra megoldja. Igaz, nem tudod, mit oldottál, vagy csak kevésbé "részletesen". De gyógyít. Erre jó pl. a művészet. vagy a terápia. vagy a szeretet csak úgy, simán. (De nem érzelem!!!)

Szóval aki azt mondja, "megbocsátok magamnak", és azt hiszi ezzel meg is tette, az csak ön ámít. A valódi megbocsátás a lélek kitisztítása, ami egy folyamat.

Az vesse rám az első követ, aki mindent megbocsátott magának, és ezt tudja is. Akinek tiszta a tudatalattija.

:)

Látod? Könnyű azt mondani, Aditi, így meg úgy, tedd ezt meg azt, bocsáss meg...stb... Tudni könnyű ezt. És másnak mondani. De én nem mondom. Mert megértettem, hogy amíg én nem éltem meg, nincs ereje. Mint ahogy a te szavaidnak sem volt, ugyanezért.

Azért köszönöm, mert a szándék jó. A kapcsolódással még van tanulnivaló. Ahogy nekem is.

"és mindenkinek ártasz. " Ez az egyik legnagyobb spirituális önbecsapás. Azzal, ha élünk, és végre hagyjuk áramlani az energiáinkat, ráadásul nem teljesen tudatlanul és azzal a céllal, hogy tudatosítsunk senkinek sem árt. Elfojtani ugyanezt, hogy "jók" legyünk, na az árt. (Egyébként ez a betegségem egyik gyökere.)

Az emberek egyik legnagyobb kegyetlensége a "jónak kell lenned", "ártatlannak kell lenned" elvárás önmaguk és mások felé.

EGYMÁST NEM ENGEDJÜK ÉLNI. Mert állandóan azzal foglalkozunk, hogy amikor úgy sikerül valami, hogy közben orra bukunk, fáj. Meg hogy ne adj isten a másik lábára léptünk tánc közben.

Az isten szerelmére, aki nem akar a másik lábára lépi, az ne menjen a táncparkettre!!!

Azzal születtünk, amivel. Azt kell élnünk. Ez a sorsunk része. A tudatosság nem úgy oldja a sorsot, a karmákat, hogy kitalálja az agyával a legtökéletesebb scenariót, ami "spirituális" meg " fénylény-hez illő", meg "nem ártalmas". Akkor jobb, ha nem is veszek levegőt első körben. Mert amikor felsírok a megszületésemkor, zavarom a szomszéd nénit, akinek érzékeny az idegrendszere, és a szívinfarktust kap a váratlan hangzástól. Jaj, de csúnya vagyok. EGY SZÜLETETT GYILKOS! :) Hát nem igaz, h nem értem meg, hogy csinálhattam volna jobban. EZ MIND AZ EGO!!!!!

Nem csakhogy ideje lenne már megértenem a megbocsátást, de hogy képzelem, hogy spirituális lehetek a pokolban? És hogyhoyg nem látom, hogy önmagamnak okozok szenvedést ? Ejne, ejnye, pedig hát annyian segítenek nekem. Fanni és Alexander. A LELKÉSZ drámája. Pezzeget valamit? A kegyetlenség egyik legszebb példája. Nem rossz. Van ilyen is.

A lényeg, hogy felismerem-e és mit kezdek vele önmagamban és másokban.

Most tükröztelek, megint. Remélem, nem dühítettelek fel vele. Bár, ha igen, megvizsgálhatod... :) Bocsi...

Érdekes, amit írtál a technikáidról. Személyesen szerintem többre mennénk. Túl sok a tisztázni való.

de azért köszi, és mondd ha van még valami...

Öröm beszélgetni veled.

Namaszte