Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Mindörökké
2009. december 27. vasárnap, 21:03 | Névtelen (útkereső)

Szerintem mindenki "érett"rá, bár lehet, hogy én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy valójában mindenki önmegismer. Az emberpalánta azzal kezdi az életét, hogy megismerje milyen érzés az éhség és hogy ki kell találjon egy technikát, hogy teletömjék a pociját. Ki üvölt, ki csücsörit, stb...És innentől fogva nincs megállás. Az élet terel, jutalmaz, büntet. Az, hogy mikor tudatosodik az emberben, hogy ő valójában önmegismer az egy másik kérdés. Ahogy itt már írták, sokszor traumák vezetnek idáig, mert egyébként ülünk a saját melléktermékeinkben és nem látunk ki. Aztán jön egy kisebb vagy nagyobb lelki erupció ami kivet ebből a kátyúból és egy pillanatra ráláthatun "felülről", hogy valójában mik az összefüggések.
Igen, azt hiszem, hogy az aki állandóan maszkok mögé mújik és nem vállalja el kifelé magát, az még nem igazán jött rá arra, hogy az élet művel e vele valamit, vagy fordítva. Bár azt hiszem ez sincs mindig így, sokszor szunnyad már a dolog belül és csak idővel manifesztálódik. Vannak persze szerencsések, akik olyan környezetbe születnek, hogy kezdettől fogva feltöltik a szüleik ezzel a municióval. Az lenne a legszerencsésebb, ha a picik úgy cseperednének fel, hogy ne büntessék őket szüleik azonnal azért mert ők nem képesek valamit elviselni, vagy ne akarjanak tőle olyat amit ők maguk nem valósíthattak meg. Szerintem az önmegismerés tudatosodásának egyik legnagyobb akadálya a nevelésben, azaz a félrenevelésben rejlik. Ma mindenkit abszolút teljesítményekre drilleznek, a hiba, a botlás azonnal megtorlandó. Ezen kivül sok szülő a gyerekével akarja megéletni saját elmaradt, kihagyott életelemeit. Hogy lehet így bármit is felvállalni? Hát persze, hogy szinte természetes, hogy az egyedek egy jó darabig zsákutcában kóvájognak, egészen addig, amig valahol egyszer meg nem látnak egy kis fényt az alagút végén. Ez a fény elönti az embert és megvilágítja, hogy hoppá, ez az egész egészen másról szól.
Hogy mi hiányzik az emberekből, akik nem akarnak önmagukra döbbenni? Szerintem inkább az a kérdés, hogy mi van bennük túl sok. Félelem, szorongás, depresszió. Ha nem félnénk attól, hogy kiderül, amit már kivülről rég látni, akkor sokkal nyiltabbak lennénk. Ha nem féltenénk az anyagiakat, mert ebben növünk fel sokkal több hely maradna a valóságra.
Szerintem senkit nem lehet rávenni arra, hogy belenézzen a tükörbe, neki úgy is homályos lesz, ha úgy akarja. A feladatunk, mindig őszintén, kertelés nélkül megmondani azt ami bennünk leképeződik, nyiltan vállalni magunkat, mindennel együtt, amit az úton felszedtünk. És ez mindig akkor és ott fogja megtalálni a másikat, ahol és amikor arra éppen szüksége van. Bajlódni szerintem ennél többet nem lehet a másikkal.
Annak idején, amikor a páromat megismertem, látszott rajta, hogy előrébb tart mint sok több évtizede az önmegvalósítás zászlaját lóbáló, csak nem tudta. Aztán egyszer csak történt vele valami és nagyon benne volt a gödrében. Megkérdeztem tőle, hogy történt e már az életében hasonló. Hát persze :) És, ha most pár év távlatából, fentről ránézel, akkor is olyan nagy tragédia volt? Hosszú percekig hallgatott, azt hittem letette. Aztán megszólalt, hú ez nagyon jó, akkor csak meg kell várnom, hogy kiderüljön, hogy ennek is milyen sok értelme volt. Azóta se tudom utolérni. :)

Üdv!
Hédi