Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
bubuiszusz képe
Gyermekeink.
2009. december 25. péntek, 20:07 | bubuiszusz

Ha komolyabban kezdjük venni magunkat, akkor gyermekeinkkel is meg tudjuk találni a hangot. Akkor neveljük jól gyermekeinket, ha saját szívbékénket tartjuk legfontosabbnak. Igen, mert elsősorban arról a benső harmóniáról kell tanúságot tennünk, amely az Ő, a mi Jézusunk békéje bennünk. Arról kell tanúskodnunk, hogy nem az a legfontosabb, amit mások annak tartanak. Nem mások elvárásainak kell eleget tennünk. A legfontosabb az, hogy Isten legyen velünk megelégedve. A vérkötelék nagy kísértés. Megnehezíti a feladatokban történő gondolkodást, mivel túl nagy hangsúlyt helyez a személyekre.

Mi csak magunkért felelünk. Gyermekeink is önmagukért felelnek. Senki nem képes mást boldoggá nevelni, csak önmagát. Mi csak véleményünket mondhatjuk el gyermekeinknek, de tetteikért ők felelnek. Véleményünket sem azért kell elmondanunk, hogy ők azt végrehajtsák, hanem azért, mert mulasztással vétkezünk, ha nem mondjuk el azt, amit úgy érzünk, el kell mondanunk. A többi az ő dolguk. Tévedésben vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy jobbak vagy kevésbé jobbak lennének, ha mi jobb vagy kevésbé jobbak lennénk. Az istenszeretőnek minden a javára válik. Az Istent nem szeretővel, pedig az Isten sem tud mit kezdeni! Ne legyünk hát gondban amiatt, hogy ők milyenek, vagy milyenek lesznek. Mi csak arra ügyeljünk, hogy szívbékénket minden körülményben megőrizzük. Ez nem önzés, hanem önszeretet. Az önszeretet pedig CSÚCSÉRTÉK, amint a főparancs is mondja!

Kétségtelen, hogy nem mindegy, milyen formában kapja meg valaki gyermekkorában azt a nevelést, amely az illemszabályokra vonatkozik. Ha nem jól kapja meg, akkor később sokat szenvedhet emiatt. De azt tudnunk kell, hogy senki nem lesz sem boldogabb, sem boldogtalanabb attól, hogy milyen "illemszabály" - nevelést kapott. Mindenkinek a boldogságát a saját szívében megélt szeretet adja meg.

Gyermekeket csak illemszabályokra lehet nevelni. Erkölcsi nevelést saját magunknak kell adnunk. Tehát csak önnevelés van erkölcsi téren! Akkor neveljük jól önmagunkat, ha látni lehet rajtunk azt, hogy benső béke van a szívünkben. Számunkra ez a legfontosabb! Senki sem találja meg benső békéjét, ha attól teszi függővé, hogy mások milyenek! Úgynevezett rossz gyerekeknek is lehetnek benső békét megélt szüleik, és jó gyerekeknek is lehetnek nagyon boldogtalan szüleik!

Amíg egy gyerek azt látja, hogy szülei nem következetesek kívánságaik megvalósításában, addig ő akar az okosabb lenni, addig ő akar uralkodni. Egy gyermekkel nem lehet alkut kötni. Vagy ő parancsol, vagy az, aki a nevelője. De következetesen!

Magunkat kell tehát megnevelni mindennap, mert ezzel tudjuk gyermekeink elé élni azt, hogy nem értük élünk! Amíg ő azt látja, hogy érte élünk, addig úgy gondolja, hogy ő a mi istenünk. És jól gondolja! Mindenki olyan mértékben tudja jól nevelni gyermekét, amilyen mértékben szabaddá tud válni tőle. A megkötözött ember sem Istent, sem embert nem tud helyesen szeretni (2Kor 3;17)!

Igenis, meg kell tanulnia a gyermeknek azt, hogy az életre való felkészülés az egy komoly szellemi munkát is jelent! Igenis helyén van időnként a testi fenyítés is ott, ahol a szép szó nem használ. Az a gyermek, akiben van némi jó szándék, később hálás lesz azért, mert kellő időben és kellő módon megfenyítették. Általában nem születnek a gyermekek eleve jónak! Ezért idomításra szorulnak. Sokszor a szülőnek jobban fáj a fenyítés, mint a gyermeknek. De vállalni kell! Nem jó nevelő az, aki már eleve minden testi fenyítést kizár a nevelésből. Természetesen az sem jó, ha valaki csupán a testi fenyítést tartja mindenkor célravezetőnek.
Olyankor tehát, amikor nekünk is nagyon fáj, hogy fenyítenünk kell gyermekünket, fenyítsük, mert ezzel jót teszünk neki akkor is, ha ő ezt most még nem látja be!

Bizony, nem lehet idomítás nélkül nevelni a kicsiket! Csak az válik javukra, ha fizikálisan fájdalmat éreznek olyankor, amikor a szüleik szerint helytelenül cselekednek! A „mindent ráhagyok, mert beteg” felfogás olyan „állati” agressziót tud kinevelni egy megzabolázatlan gyermekből, amely később önmaga ellen fog fordulni. Tehát fizikálisan éreznie kell, hogy helytelenül cselekedett akkor is, ha ezt nem fogja fel ésszel! Az idomítás nem szeretetlenség! De igenis helytelenül szeretjük gyermekeinket, amikor ösztönös cselekedeteit, akár kemény fegyelmező eszközök használatával is, nem igyekszünk kordában tartani. Bizony, igaz a mondás: „Aki rosszul szeret, gyűlöl, és aki jól gyűlöl, szeret!”

Lényegében azt kell mondani a gyermeknevelésről is. Ha egy gyereknek mindig rágjuk a fülét, akkor nem megjavulni, hanem színészkedni fog előttünk. Őszinte csak olyanok előtt lesz, akik úgy szeretik őt, amilyen, és segítik abban, hogy saját lelkiismerete szerint törekedjen élni. Nincs tehát erkölcsi nevelés! Csak erkölcsi önnevelés van!!!

Vigyázzunk, és legyünk okosak! Ne a gyermek akaratát igyekezzünk átvenni, hanem saját akaratunkat igyekezzünk gyermekeinkre átvinni olyankor, amikor a gyermek át akarja lépni saját szabadságának körét.

Feltétlenül javára válik minden gyermeknek az, ha van testvére. De ez a "javára válás" nem azt jelenti, hogy rosszul jár, ha nem lesz testvére, hanem azt, hogy több lehetősége lesz neki is, szüleinek is arra, amire most kevesebb lehetőségük van. A teljességnek mindkét esetben ugyanakkorának kell lennie. A kispohárnak, ha tele van, ugyanolyan teljességet jelent a teltsége, mint a nagypohárnak, ha az tele van. Az egészen biztos, hogy egy anya nem tudja úgy elkényeztetni két vagy három gyermekét, mintha csak egy gyermeke lenne.