Tegnap este elestem bringával. Nem vagyok gyakorlott kerekező, késő volt, fáradt voltam, és lankadt a figyelmem. Nekem jöttek, csúsztam a hátamon, aztán úgy akartam maradni, hátha jön valami intuitív gondolat, hogy na most ezt miért kellett? De nem sikerült, mert aki látott, természetesen odagyűlt segíteni, érdeklődni, hogy vagyok. Semmi komoly, egy-két karcolással megúsztam.
Az első ami beugrott, az agresszió. Mert tulajdonképpen elütöttek. Valahol olvastam, hogy ha felgyülemlik az agresszió, az megjelenik a fizikai síkon, vagy áldozat leszel, vagy elkövető...

Nos, valóban egész nap mérgelődtem, morogtam, még csodálkoztam is magamon, hogy mit csinálok már, honnan jönnek ezek a gondolatok? Volt hogy sikerült felülkerekedni rajtuk, volt hogy nem...

Ma reggel indultunk volna bicó túrára, de így el kellett halasztani az indulást, míg beheged a derekam. Barátok szerint azért történt hogy ne menjek sehova... Mutatta a Párom a bukósisakot, hol mennyire horpadt be, furcsa volt látni, elképzelni mi lett volna ha nincs rajtam... Össze voltam zavarodva.

Este próbáltam meditálni, de a fájdalom folyton elhúzta magával a figyelmemet. Reggel viszont sikerült. (hason fekve!:)) Szívnyitást csináltam, egész meglepődtem mi történt. Mivel sehogy nem tudom kényelembe helyezni magam, nehéz volt ellazulni, befelé figyelni. Lassacskán indult be, és a baj nem is a szívemnél volt. Mikor kiárasztottam a szeretetet, úgy éreztem széttörik a koponyám ezer darabra, és folyik ki rajta, árad át a szeretet, ahogy a láva széttöri a hegy tetejét!

Olyan zokogásban törtem ki, mint még soha. Konkrét indokot, választ nem kaptam, bár ez az élmény arra enged következtetni, hogy a gondolataimmal teremtettem meg ezt a helyzetet... tehát bátran nekivághatok a túrának holnap. De addig még vár rám egy elfogadás-meditáció, majd arról is beszámolok! :)

Mindezt azért írtam le, hogy körbekérdezzek, ti hogy álltok hozzá az ilyen jellegű eseményekhez? (ha veletek történik baleset, okozó vagy áldozat-szerepbe kényszerítitek magatokat, stb...)